Bevezetés: Csak néhány vizsgálat foglalkozott az acenocumarol és a warfarin összehasonlításával mély - vénás trombózis kezelésében. Magunk a legújabb ajánlá sok figyelembevételével a D-dimer és a duplex UH vizsgálatával ellenőriztük a terápia hatékonyságát. Célok: Megvizsgálni a két alvadás-gátló gyógyszer hatékonyságát és biztonságosságát fél éves kezelés során.
Módszerek: Száz egymást követően jelentkező, mély - vénás trombózisban szenvedőt vontunk be a klinikai vizsgálatba. A betegek fele acenocumarol (A), másik fele warfarin (W) terápiában részesült. Hat hónapig folytattuk a kezelést a gyógyszerek olyan dózisában, hogy az INR 2-3,5 között legyen. Ezt követően elvégeztük a kontroll vizsgálatokat (fizikális vizsgálat, duplex UH, D-Dimer) és meghatároztuk a teljesen-, a részlegesen- és a nem rekanalizálódott mélyvénás trombózis arányát mind az acenocumarollal, és warfarinnal kezelt betegekben.
Eredmények: Az INR meghatározások száma nem mutatott szignifikáns különbséget a két csoportban (A csoport: 442, W csoport: 416 vizsgálat). Az INR érté kek a terápiás tartományban voltak az A csoportban 71,2%-ban a W csoportban 74,5%-ban. A gyógyszerek dózisát változtatni kényszerültünk az A csoportban 129, a W csoportban 84 alkalommal (p = 0,0025). A kontrollok során az A csoportban 46 %-ban, a W csoportban 52%-ban az INR a terápiás tartományban volt, vagyis optimálisan hatásos. A hat hónapig tartó kezelés végére az optimálisan kezelt betegek 91,9 %-a teljesen rekanalizálódott. A nem optimálisan kezelt betegeknek csak a 80,4 %-a rekanalizálódott teljesen. A minor vérzéses szövődmények száma a W csoportban 4 az A csoportban 3, a maior vérzések száma: mindkét csoportban 1-1 és az összes vérzéses események száma 5 (W csoport) és 4 (A csoport) volt.
Következtetés: A warfarinnal kezelt betegek csoport - jában az INR értékek stabilabbak voltak. Mindkét vizsgált betegcsoportban a teljes rekanalizálódási aránya attól függött, hogy milyen stabilan tudtuk az INR értéket a terápiás tartományban tartani.

Érbetegségek: 2012/3. - 79-83. oldal

KULCSSZAVAK

mélyvénás trombózis, acenocumarol, warfarin, hatásosság, biztonságosság, rekanalizáció

Rövidítések:

A = acenocoumarol
INR = International Normalized Ratio - nemzetközi normalizációs ráta
LMWH = low molecular weight heparin - kismolekula - súlyu heparin
OAK = orális antikoaguláció
UH = ultrahang
W = warfarin

Bevezetés

Csak néhány összehasonlító vizsgálat történt a leg - gyakrabban használt véralvadásgátló gyógyszerek, az acenocumarol (A) és a warfarin (W) hatásosságát és biztonságosságát illetően.
Pattaccini és mtsai 142 beteget kezeltek mindkét vegyülettel. A kezelési idő több mint 100 nap volt. Az INR W esetén 72%-ban, A esetén 67%-ban a terápiás tartományban volt. A különbség szignifikáns (p<0,001). Betegenkénti elemzés során az INR érték terápiás tartományban volt a W-t szedő betegek 50,7%-ban és az Aval kezeltek 34,5%-ban [1].
Amián és mtsai 53-53 beteget kezeltek úgy, hogy az INR 3-4,5 között legyen. Regisztrálták az INR vizsgálatok és a vérzéses szövődmények számát. A W csoportban 728 vizsgálatra, az A csoportban 800 INR vizsgálatra volt szükség. Ez betegenként 13,7, illetve 15,1 vizsgálatot jelentett. A W csoportban 38 vérzést (2 maior és 36 minor), az A csoportban 20 vérzést (2 maior és 18 minor) észleltek [2].
Barcellona és mtsai vizsgálatában, abban a tekintetben, hogy a W (62%) és az A (59%) kezelés alatt, milyen arányban volt az INR terápiás tartományban, nem találtak szignifikáns különbséget (p =0.4). A gyógyszer túladagolás (2,8% illetve 4,4%, p=0,4) aránya között ugyancsak nem volt különbség [3].
Magyarországon végezték a SPORTIF-III tanulmányt. Krónikus pitvarfibrilláló betegeket (N= 74), három hónapon át felváltva A-al, illetve W-al kezeltek. Sem a szükséges INR vizsgálatok számában, sem az INR terápiás tartomány időtartamban, nem volt szignifikáns különbség. A W átlagos napi dózisa 5,03 mg, míg az A átlagos napi dózisa 2,5 mg (ráta: 2,18) volt [4].
Kropacheva és mtsai szintén krónikus pitvar-ibrilláló betegeket kezeltek, A és W alkalmazásával, vizsgálatuk eredményét 2005-ben közölték. Az eredményt a terápia alatt transoesophagealis echographiával ellenőrizték. Meg ál la pí tot ták, hogy a pitvari trombus megelőzése szem pont jából az A és a W azonos hatékonyságú [5].
Berini és mtsai 240 pitvarfibrilláló beteget A-val és W-vel kezeltek. Valamivel nagyobb volt azon betegek aránya, akiket W-al kezeltek. A vizsgálatok több mint 75%-ában INR értékük 2-3 között volt (W: 30%, A: 22,5%), de ez a különbség nem volt szignifikáns [6].

Beteganyag és módszerek

Warfarin / acenocumarol vizsgálat felépítése. A fen - tebb ismertetett előzmények után 2009-ben egy olyan vizsgálatról döntöttünk, amelynek során az alsó végtagi mélyvénás trombózis kezelésében a W és az A haté - konyságát és biztonságosságát kívántuk összehasonlítani. A vizsgálatba olyan betegeket vontunk be, akiket a Honvédkórház 1. Belgyógyászati Osztály Angiológiai Részlegén, 2009 és 2011 között, mélyvénás trombózis miatt kezeltünk. Minden páratlan számú beteg A-t, minden páros számú beteg W-t kapott. A betegek beválasztását addig folytattuk, míg a 100-as betegszámig el nem jutottunk.
Beválasztási kritériumok. A beteg, sürgősségi beteg - ellátó osztályunkon, mélyvénás trombózisra jellemző panaszokkal (nyugalmi, rálépésre fokozódó alsóvégtagi fájdalom) jelentkezett. A fizikális vizsgálat szintén típusos eltéréseket mutatott (a két alsó végtag körfogata különböző, a végtag bőre feszes, fénylő, a felületes vénák tágultak és a végtag oedemás volt). A D-Dimer vizsgálat eredményét kórosnak (>0,5 mg/l) találtuk. A duplex ultrahang vizsgálat során az alsó végtagban echoszegény (akut), vagy vegyes szerkezetű (szubakut) vénás trombus volt kimutatható. A vizsgálatba bevontuk mindazon betegeket, akikben proximális és/vagy distalis trombus igazolódott. Az A csoportban a proxi - mális (véna iliaca, véna femoralis, vena poplitea), valamint a distalis mély vénás trombózis aránya 38/12, míg a W csoportban 35/15 volt. Ismert malignus alap - betegség az A csoportban 16, a W csoportban 14 esetben fordult elő. Mind a száz beteg, élete első diagnosztizált mélyvénás trombózisát szenvedte el. Az ismételt trombózisban szenvedőket kizártuk a vizsgálatból.
Vizsgálati módszerek. A D-Dimer laboratóriumi vizsgálatot az Innovance részecske erősítéses, immunoturbidimetriás teszt segítségével végeztük. A vizsgálatban kvantitatív meghatározás történt.
A mélyvénás trombózis morfológiai kimutatására Siemens Accuson Anteres 5000-es duplex ultrahang készüléket használtunk.
A prothrombin aktivitás (international normalized ratio, INR) meghatározása CoaguChek Roche készülék segítségével, CoaguChek XS tesztcsík használatával történt. A jelen vizsgálat sorozat megkezdése előtt össze - hasonlítottuk a vénás vér és az ujjbegy megszúrásából származó kapilláris vér INR értékét. Az azonos betegből egy időben levett vérminták INR értékei között a különbség nem haladta meg a 0,25 értéket.
Mélyvénás trombózis kezelése: A mélyvénás trombózis kezelése során Partsch ajánlásait vettük figyelembe [7]. A kezelést még az SBO-n 5000 NE Na-Heparin adásával kezdték el. Ezt követően kerültek a betegek osztályunkra, ahol kezelésüket kis molekulasúlyú heparin (LMWH) adásával folytattuk. Az LMWH (nadroparine calcium – 950 NE/0,1 ml) dózisát a beteg testsúlya alapján határoztuk meg, minden 10 testsúly kg után 0,1 ml LMWH-t kaptak, 12 óránként. A 100 kg feletti betegek esetében 2x1,0 ml LMWH-t adtunk. A betegek kompressziós terápiában részesültek. Mindkét alsó végtagjukon II-es fokozatú (25-30 Hgmm) nyomást alkalmaztunk. Az LMWH kezelés 2.-3. napján kezdtük el az orális antikoaguláns (OAK) terápiát. Törekedtünk a korai mobilizálásra, így betegeinket általában a felvételüket követő 2.-4. napon felkeltettük. A fizikai terhelést fokozatosan emeltük. Az A kezdő adagja a beteg testsúlyától függően 3-4 mg, míg a W dózisa 5-6 mg volt. A betegek akkor hagyták el intézetünket, ha két egymás utáni napon az INR érték terápiás tartományban (2 és 3,5 között) volt. Ezt követően is a betegeket osztályunkon ellenőriztük és mi végeztük el az INR vizsgálatokat is INR meghatározó kézi műszer segítségével. Ha az INR érték stabil volt a betegeket 4 hetente ellenőriztük. Ha az INR nem volt terápiás szintű (<2,0 illetve>3,5), akkor a betegeket addig hívtuk vissza vizsgálatra, míg az INR érték a 2-3,5 közé nem került. Ha az INR < 2,0 az acenocumarol dózisát 0,5 mg-al növeltük, ha > 3,5 volt az INR érték 0,5 mg-al csökkentettük. Ugyanez a dózisváltoztatás warfarin esetében 1,0 mg volt. A terápiát 6 hónapon át folytattuk. A hat hónap letelte után kiterjesztett angiológiai kontroll vizsgálatokat végeztünk. Kikérdeztük a beteget esetleges panaszairól és fizikális vizsgálatot végeztünk. Megtörténtek a D-Dimer és az INR labor vizsgálatok. Duplex ultrahang segítségével megállapítottuk, hogy az alsó végtagok vénáiban a terápia végére maradt-e trombus, vagy teljes regresszió, rekanalizáció következett be. Ha egyik vizsgálat sem mutatott kórosat, akkor fokozatosan elhagytuk az OAK terápiát. Ha bármelyik vizsgálat kóros eltérést igazolt tovább folytattuk a kezelést. Ebben a kérdésben a PROLONG tanulmány eredményeit vettük figyelembe [8].
A hat hónapot követő vizsgálat eredményei már nem kerültek feldolgozásra.
Regisztráltuk az OAK terápia mellékhatásait is. A kialakult vérzékenységet minor és maior vérzéses csoportba soroltuk. Minor vérzéses szövődményt állapítottunk meg, ha minimális bőr-, orr-, fogíny-, gastrointestinális vérzést vagy microhaematuriát észleltünk. Ha jelentős bőr suffusió, orr-, gastro-intestinális-, urogenitalis vérzés jelentkezett, legalább 10 g/l haemoglobin koncentráció csökkenéssel és/vagy transzfúzió adásának szükségességével, akkor maior vérzést regisztráltunk.
A W és az A vizsgálati csoportokban a következő adatokat rögzítettük: az INR meghatározások számát, kiszámítottuk az INR értékek minimumát, maximumát, átlagát, mediánját és szórását. Elvégeztük az INR stabilitás vizsgálatát mindkét vizsgált csoportban. Meghatároztuk a W és az A dózis változtatás kényszerének számát. Fenti módon regisztráltuk a mélyvénás okklúzió teljes és részleges rekanalizációjának és a vérzéses szövőd - ményeknek arányát.

Eredmények

A betegek száma mindkét csoportban 50 volt. Mind a száz beteg végig részt vett a vizsgálat sorozatban, így mind a száz beteg összes adatát feldolgozhattuk. Az A csoportban 442, a W csoportban 416 INR vizsgálat történt. A különbség nem szignifikáns. Az INR érték átlaga az A csoportban 2,46, míg a W csoportban 2,64 (p = 0,0022). Az INR mediánjának értékében nem volt szignifikáns különbség (A = 2,35 és W = 2,50). Az INR minimum és maximum értékei a következők voltak: az A csoportban: 0,9 – 8,9, a W csoportban: 1,2 – 8,7 (NS). Az INR szórása szignifi - kánsan kisebb volt az A csoportban (0,80), mint a W csoportban (0,88), a p értéke = 0,0295.
A kontroll időpontokban az INR érték minimálisan nagyobb arányban volt a terápiás tartományban a W csoportban (74,5%), mint az A csoportban (71,2%). A különbség nem érte el a szignifikancia értékét (p = 0,189). Ezzel szemben szignifikáns különbséget (0,0103) mértünk a vizsgálatok során mért hatástalan INR értékek arányában. Az acenocumarollal kezeltek körében a kontroll vizsgálatok során 23,1%-ban volt az INR < 2,0. A warfarinnal kezelteknél ez az arány csak 16,1% volt. Az INR érték meghaladta a 3,5-öt az A csoportban 5,7%-ban a W csoportban 9,4%-ban (p = 0,0383).
Szignifikánsan több olyan INR kontroll volt a W csoportban, amikor nem kellett gyógyszer dózist módosítani. A W csoportban 279 ilyen kontroll volt, míg az A csoportban 261 (p = 0,0025). Az A csoportban 129 alkalommal kellett változtatni az acenocumarol dózisán, mert az INR nem volt a terápiás tartományban. A W csoportban a dózisváltást igénylő INR kontrollok száma csak 84 volt (p = 0,0025).
Palareti és mtsai egy klinikai vizsgálat elemzésével igazolták, hogy a recurrens mélyvénás trombózis rizikója szignifikánsan nagyobb azokban a betegekben, akik hosszabb időt töltöttek szubterápiás (INR < 1,5) dózisú OAK kezelésben [8]. E gondolat mentén végeztük el számításainkat jelen vizsgálatunkban. Kiszámítottuk, hogy betegeink milyen arányban részesültek optimális, illetve nem optimális terápiában. Optimálisnak neveztük azon hat hónapos OAK terápiát, mely során a betegek INR értéke terápiás tartományban volt. Akik esetében akár csak egy alkalommal is az INR érték 2,0 alatt volt nem optimális OAK terápiát állapítottunk meg.
A warfarinnal kezelt betegek közül 52% részesült optimális terápiában, míg az acenocumarol csoportban ez az arány csak 46% volt. Ebből következik, hogy nem optimális terápiában részült a betegek 48%-a (W csoport) és 54%-a (A csoport). Megvizsgáltuk azt is, hogy az optimális, illetve a nem optimális OAK terápia milyen hatással volt a mélyvénás trombózis teljes-, vagy részleges rekanalizációjára, illetve arra, hogy fél év kezelést követően nem következett be regresszió a trombózis kiterjedtségében, azaz a kezelés hatástalan volt. Az eredményeket az 1. táblázatban foglaltuk össze.
Amennyiben nem optimális kezelésben részesültek a betegek, a részlegesen, vagy egyáltalán nem javultak aránya kétszeresnek bizonyult az optimálisan kezelteknél észlelthez képest.
A vérzéses szövődmények száma a két kezelési csoportban nem mutatott lényeges különbséget. A warfarinnal kezeltek között 4 minor vérzés (suffusio, microhaematuria) fordult elő. Egy beteg hasfali és izom - vérzés következtében transzfúzióra szorult. Az acenocumarollal kezelt betegekben 3 minor vérzés és 1 maior vérzés (gastro-intestinális) fordult elő. Mindkét csoportban a vérzéses szövődményt elszenvedett betegek aránya a fél év terápiás időszak során nem haladta meg a 10% -ot.

1. táblázat
Az orális alvadás-gátló kezelés hatékonysága az optimálisan és a nem optimálisan kezelt betegekben

Megbeszélés

A száz beteg hat hónapon át tartó OAK kezelése során nem kellett lényegesen különböző mértékben kontrollálni az INR értékét, ami azt jelenti, hogy a kétféle vegyülettel történő huzamosabb kezelés azonos mértékű kontroll vizsgálatokat igényelt. Az INR értékek átlaga és szórása a warfarinnal kezelt betegek között szignifikánsan magasabb volt, aminek az oka, hogy a W csoportban több túladagolás történt. Ez nem a gyógyszer hatékonyságával, hanem a terápiát irányító orvossal függ össze. Ez a hiba azonban nem okozott több vérzéses szövődményt. A túladagolás maximuma sem tért el lényegesen (maximum INR 8,7 illetve 8,9).
Nem volt szignifikáns különbség a kétféle gyógyszeres kezelés során abból a szempontból sem, hogy a betegek milyen arányban voltak optimálisan kezelve. Az optimális kezelés alatt azt értettük, hogy a kontroll során az INR terápiás tartományban volt. Tehát a beállítás finom - hangolásától függően mindkét vegyület azonos mértékben volt alkalmas a hatékony és optimális kezelésre.
Szignifikáns különbséget észleltünk abból a szem - pontból, hogy milyen gyakran kellett visszahívni a beteget újbóli INR kontrollra, azért mert a kezelés nem volt optimális és emiatt az adott gyógyszer dózisát változtatni kényszerültünk. Az acenocumarol rövidebb felezési idejével állhat összefüggésben, hogy az A csoportban 129 alkalommal kellett változtatni a gyógyszer dózisát, míg a W csoportban csak 84 esetben. Ez a warfarin egyenletesebb hatékonyságát mutatja. Szintén a warfarin stabilabb hatékonyságával függ össze, hogy a W csoportban a betegek 52%-a részesült optimális OAK terápiában, míg az A csoportban csak a betegek 46%-a.
Vita van a szakirodalomban arról, hogy meddig kell kezelni a mélyvénás trombózisban szenvedő beteget alvadás gátló gyógyszerrel. Van munkacsoport, amelyik 3 hónapig, van amelyik 6 hónapig és van olyan is amelyik egy évig tartó terápiát tart szükségesnek [8]. Jelen vizsgálatunkban a fél év után elvégzett kontroll vizsgálatok eredménye alapján döntöttünk a kezelés felfüggesztése, vagy folytatása mellett. Ha a fél éves kontroll során a betegnek nem volt panasza, a fizikális vizsgálat nem mutatott kóros eltérést, a D-Dimer koncentráció értéke normális volt és a duplex UH nem mutatott vénás trombózist a beteg kezelését abbahagytuk. Ha azt találtuk, hogy a mélyvénás trombózis nem regrediált, vagy éppen progrediált, vagy újabb trombózis alakult ki az OAK terápiát folytattuk. Természetesen, ha a betegnél thrombofilia volt igazolható (homozygota Leiden mutáció, antikardiolipin antitest, protein C, protein S hiány, csökkent antitrombin koncentráció) akkor a beteg élete végéig OAK kezelésben részesült [9].
Megvizsgáltuk, hogy milyen arányban gyógyultak az optimálisan kezelt (minden kontroll esetében az INR terápiás tartományban volt) és nem optimálisan kezelt (akár csak egy kontroll során is az INR érték kisebb, mint 2,0) betegek. Azt találtuk, hogy függetlenül attól, hogy milyen molekulát alkalmaztunk az OAK kezelésre, a trombózis gyógyulása attól függött, hogy milyen stabilan tartottuk az INR értéket 2,0 és 3,5 között. Az optimálisan kezelt betegek közel 92%-ának trombózisa, a fél éves OAK kezelés végére teljesen rekanalizálódott. Ezzel szemben a nem optimálisan kezelt betegeknek csak 80%-ánál lehetett teljes trombus regreszsziót igazolni. Az optimálisan kezelt betegek között csak 2%-ban találtunk nem teljes vénás rekanalizációt, míg a nem optimálisan kezeltek között ennek négy szeresét (7,8%).
A vérzéses szövődmények arányát illetően sem találtunk lényeges különbséget a két vegyület között.
A jelen vizsgálat eredményei egybe esnek a kevés számú, a W és az A hatékonyságát és biztonságosságát összehasonlító klinikai vizsgálat eredményével. Az irodalomban viszont nem találtunk olyan hivatkozást, mely a mélyvénás trombózisban szenvedő betegek OAK terápiájának hatékonyságát, a kezelés meg kezdése után fél évvel elvégzett vizsgálatok eredménye alapján elemezte volna.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy mind a két gyógyszer közel azonos hatékonyságú. Fontos a rendszeres INR kontroll, ugyanis akkor a leghatékonyabb az OAK terápia, ha az INR-t a kezelés fél éve alatt végig a terápiás tartományban tudjuk tartani. Ez mindkét gyógyszerrel elérhető, de csak szoros ellenőrzés és a gyógyszer dózisának finom hangolása esetén. A warfarin, hosszabb felezési ideje miatt stabilabb, de a gondozó orvos munkáján múlik, hogy milyen arányban sikerült a mélyvénás trombózis rekanalizációját elérnie.

Köszönetnyilvánítás

A statisztikai számításokat dr. Szabó Barna, az INR meghatározásokat Bozsóné Himmer Emilia végezte. Köszönet munkájukért.

Irodalom

1. Pattacini, C., Manotti, C., Pini, M., et al.: A comparative study on the quality of oral anticoagulant therapy (warfarin versus acenocoumarol). Thromb Haemost. 1994, 71,188-191.
   
   
2. Amián, A., Rodriguez, J.N., Muniz, R. et al.: [Comparative study of the stability of oral anticoagulant treatments (warfarin vs. acenocoumarol)] [Article in Spanish]
   
   
3. Barcellona, D., Vannini, M.L., Fenu, L. et al.: Warfarin or acenocoumarol: which isbetter in the management of oral anticoagulants? Thromb. Haemost. 1998, 80, 899- 902.
   
   
4. Lengyel M., SPORTIF-III altanulmány vizsgálói: [Warfarin or acenocoumarol is better in the anticoagulant treatment of chronic atrial fibrillation?] Orv. Hetil. 2004, 145, 2619 – 2621.
   
   
5. Kropacheva, E.S., Panchenko, E.P., Ataullakhanova, D.M.: [Long-term application of warfarin or acenocoumarol in patients with fibrillating arrhythmia: the effects compared]. Klin. Med. 2005, 83, 24-27.
   
   
6. Oliva Berini, E., Galán Alvarez, P., Pacheco Onrubia, A.M.: [Comparison of quality and hemorragic risk of oral anticoagulant therapy using acenocoumarol versus warfarin]. Med. Clin. 2008, 131, 96-97. [Article in Spanish].
   
   
7. Partsch, H.: Therapy of deep vein thrombosis with low molecular weight heparin, leg compression and immediate ambulantion. VASA, 2001, 30, 195-204.
   
   
8. Palareti, G., Cosmi, B., Legnani, C. PROLONG investigators: D-Dimer testing todetermine the duration of anticoagulant therapy. N.Engl.J.Med. 2006, 355, 1780-1789.
   
   
9. Boda Z., Rák K., Udvardy M.: Klinikai hemosztazeológia. [Clinical Hemostaseology]Springer Tudományos Kiadó Kft., 2.kiadás, 2000.

Szerző címe:

dr. Bernát Sándor Iván
Honvédkórház 1. Belgyógyászati Osztály,
Angiológiai Részleg,
1134 Budapest, Róbert Károly krt. 44.

Érbetegségek: 2012/3. - 79-83. oldal