A tartós - nemegyszer életre szóló - hemodialízis kezelés jól működő arteriovenozus shuntöt tételez fel. Erre a célra a mai napig leginkább a Brescia-Cimino shunt felel meg. A szerző az 1996. december 1-jétől 1998. december 1-jéig terjedő időszakban 48 műtétet végzett; ezek utánvizsgálatáról, illetve nyomon követéséről számol be. A shuntök működése (csak) 8 betegen (18%-ban) volt kifogástalan, 16 betegen (33%) jó és közepes, míg 9 betegen (19%) rossznak volt nevezhető. A fístulák egy év múltán 28 betegen (58%) jól működtek. Az eredmények feltétlenül javítást kívánnak. Ennek érdekében a jövőben fokozni kell a sebészet és a nefrológia közti együtt működést. Minden - belátható időn belül művese kezelésre kerülő - krónikus vese- elégtelenségben a vénákat tudatosan kímélni (tartalékolni) kell. Különösen óvni kell a v. cephalica és basilica főtörzseit, amelyeket nem szabad vérvételre és terápiás célra felhasználni. Centrális véna szüksége esetén a sztenózis megelőzésére kerülni kell a v. subclavia kanülálását. Mindenképpen kerülni kell a három hónapnál fiatalabb shuntök használatba vételét. A szerző - nyugati mintához hasonlóan - javasolja shunt járóbeteg gondozás bevezetését, ahol a műtét előtti vizsgálat és műtét utáni gondozás történhetne. Mindezek megvalósításának jelentős költségmegtakarító eredménye is lenne. Ezen rendszabályok bevezetése után prospektiv vizsgálattal szükségesnek látszik a feltételezett javulás tudományos igényű ellenőrzése.

Érbetegségek: 1999/3. - 103-107. oldal

KULCSSZAVAK

Hemodialízis, A-V fistula képzés

Bevezetés

A gyógyító orvos soha meg nem szűnő törekvése és feladata az eredmények szüntelen javítására tett napi erőfeszítés. Különösen fontos ez általában egy olyan eljárás (jelen dolgozatunk tárgya esetében a hemodialízishez felhasználandó A-V shuntök) során, amely egy - többnyire sok évig, akár életre szólóan - életmentő, illetve életfenntartó gyógyítási folyamat nélkülözhetetlen előfeltételét jelenti. A klinikus ritkán jut ahhoz, hogy alapkutatásokkal foglalkozzon, ám az alkalmazott kutatásnak egyik legfontosabb, egyúttal kellően ma sem értékelt területe éppen a napi gyógyító munka javítását célzó erőfeszítések tudományos szintű vizsgálata és megfogalmazása. Az ebben elért legkisebb eredmények is a betegek jobb gyógyulásában, ám jelen felmérésünk esetében a költségek megtakarításában is megmutatkoznak.
Évtizedekkel ezelőtt a krónikus veseelégtelenségben szenvedő betegek még meghaltak. Ma az irreverzibilis veseelégtelenség két módon befolyásolható. Egyrészt az elvileg oki kezelésnek tekinthető vesetranszplantációval (szerv cserével), másrészt a tartós tüneti kezelést megvalósító hemodialízissel (szubsztitúcióval), illetve a kettő kombinációjával. A hemodialízis alternatív lehetőségeként jön szóba a beteg számára megterhelőbb, de olcsóbb tartós peritoneális dialízis alkalmazása (10). A vesedonorok korlátozott száma miatt a gyakorlatban szerte a világon szinte minden betegen először hemodialízist alkalmaznak, amit a transzplantációig folytatnak. Ez az életmentő és életmegőrző módszer ma országszerte széles körben polgárjogot nyert. Kivitelezésének kulcsfontosságú és nélkülözhetetlen előfeltétele a dialízishez felhasznált speciális "véredény hozzáférhetőség" megteremtése, amely állandó behatolási kaput és vérnyerési lehetőséget biztosít a hemodialízisek számára.

Problémafelvetés

A második világháború idején annyira ritka volt az intravénás beavatkozás és vérvétel, hogy a kórházi szabályzat szerint az intravénás injekciót csak osztályvezető főorvos adhatta be. Úgy tűnik, hogy ma az ellenkező végletet kényszerítette ki a korszerű orvostudomány, amelyben az infúziós kezelés általános orvosi gyakorlattá vált. Ez természetesen önmagában még nem kifogásolható, ám a kialakult általános kórházi gyakorlat azt mutatja, hogy ma világszerte nem takarékoskodnak a vénákkal, s az infúziókat is nagyvonalú javallatok alapján rendelik. A nem mindig racionálisan elrendelt és kivitelezett laboratóriumi vizsgálatokhoz szükséges vénapunkciók, valamint intravénás beavatkozások és a már említett szükségtelen infúziós kezelések, altatások stb. során a vénák az elkerülhetetlennél jobban elhasználódnak, "tönkremennek", trombotizálnak, gyulladások, fali károsodások, hegesedések lépnek fel, a véna melletti hematomák hegesednek, szűkületek keletkezhetnek, amelyek olykor a további perifériás vénás behatolásokat akár lehetetlenné teszik (21).
Ismeretes, hogy abban az esetben nevezhető egy véna a dialízis shunt képzésére ideálisnak, ha az nem kanyargós, ha a telt vénát ütögetve azon nyomáshullám keletkezik, s legalább 2 mm szélességűre megduzzad vénás pangás esetén, továbbá nincs rajta elfolyási sztenózis (5). Az arteriovenosus fistula (a továbbiakban A-V fistula vagy shunt) az előbb említett feltételek mellett akor váltja be a hozzá tűzött reményeket, ha a felhasznált artéria fala egészséges (nem athe- rosclerotikus), a kellő keveredéshez elegendő vérhozamot biztosít, amelyet a véna folyamatosan elvezetni képes.
Az ideális viszonyokat mindenben teljesítő, tartós (mesterséges) véredény elérhetősége ma is csak vágyálom. Megvalósítását célozták azonban a Quinton-Scribner fistula, a Thomas shunt, az a. femoralis superficialis előhelyezése, egyes veno-venosus shuntök, a különböző gyári katéterek (pl. a Permcath kanül), a PTFE graft használata stb. Ma leginkább a v. cephalicával készített A-V fistula, szerzői nevén Brescia-Cimino (a gyakorlatban többnyire csak Cimino shuntnek nevezett) fistula közelíti meg az ideális követelményeket, amely kiállta az első közlése óta eltelt 32 év próbáját. A shunt kérdés azért elsőrendű fontosságú, mert a hemodialízis évekig, évtizedekig, vagy akár életreszóló beavatkozás lehet, amelynek során e shuntnek működőképesnek kell maradnia (4). Amennyiben a beteg számára nem készíthető shunt, átmeneti vénás behatolások nem létesíthetők és peritoneális dialízisre sem alkalmas, egyetlen lehetőségként csupán a minél korábban elvégzett veseátültetés marad (20), ez azonban a gyakorlatban csak ritkán válhat kivitelezhetővé. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha a shunt "tönkremegy", bealvad, begyullad stb., s ezáltal használatlanná válik. Ilyen értelemben a krónikus dialízisre járó beteg élete a shunttől függ (shunt-dependencia). Nem csoda, ha ez a kérdés az irodalomban is az érdeklődés homlokterében áll (14, 17, 22).
Az USÁ-ban mintegy százötvenezer beteg szorul hemo- dialízisre, ám a költségek túlnyomó többségét nem maga a műtét, hanem a nem megfelelő véredény hozzáférhetőséggel kapcsolatos morbiditás emészti lel (6, 9, 23). Az egyik leggyakoribb szövődmény a fistula trombózisa (3), de előfordul falmenti hematoma, fertőzés, véna sztenózis, steal szindróma, aneurizma, szívelégtelenség és sztenózis miatti pangás stb. Mindezek világszerte jelentős terhet rónak a nefrológiai osztályok gazdálkodására. Feldmann és munkatársai (9) adatai szerint a veseelégtelenség végstádiumában szenvedő betegek költségeinek a dialízis csak 40%-át tette ki, a többit a hospitalizáció és a véredény hozzáférhetőség szövődményei emésztették fel. Az utóbbira évi 150 millió dollárt költöttek. Nincs okunk feltétlezni, hogy nálunk ne lennének hasonlóak az arányok, de előfordulhat, hogy hazánkban a shunt szövődményei miatti költségek akár meg is haladhatják az amerikai mutatót. Éppen ezért alapvető kötelességünk, hogy a véredény hozzáférhetőséggel kapcsolatos szövődményeket minden rendelkezésünkre álló lehetőséggel megelőzzük, mert ez a betegellátás zavartalanságát is elősegíti, életmentő lehet, s a kórházi kiadások csökkenéséhez is hozzájárul. Mindezek vonatkozásában a sebész személye sem közömbös, amely a prognózis szempontjából szinte kizárólagos meghatározó szerepet játszik (15).

I. sz. táblázat.

Beteganyag és módszer

A shunt-készítés műtétének menetéről, a vele kapcsolatos szövődményekről s ezek kezeléséről egy évvel kórházunk művese állomásának megnyitása után, 1984-ben osztályunkról Márkus és munkatársai számoltak be (12). Miután az ott részletezett elvek azóta sem változtak, ezek ismétlését a jelen munkában mellőzzük. Mégis, most, 15 évvel a művese állomás megnyitása után, a shunt-probléma felvetése újra időszerűvé vált, annál is inkább, mert annak költségkihatása nálunk sem hanyagolható el.
Figyelemmel az irodalmi adatokra, saját beteganyagunk kritikus ellenőrzését tűztük célul annak eldöntésére, hogy eredményeink kiállják-e az irodalom próbáját, avagy az eddig alkalmazott eljárásunk revízióra szorul-e?
Felmérési időszakunk az 1996. december l-jétől 1998. december 1-jéig terjedő időben operált 94 krónikus urémiás betegre terjedt ki, akiknél a dialízishez szükséges véredény hozzáférhetőséget műtéttel biztosítottuk. A beteganyag mű- tőorvosonkénti megoszlását az I. sz. táblázat mutatja.
Anyagunkban 53 férfi és 41 nő szerepel. A betegek átlagos életkora 60 év, legfiatalabb betegünk 26, a legidősebb 81 éves volt. A 94 betegen összesen 114 műtétre volt szükség. A fistulák felét - angliai tapasztalataimat is felhasználva - magam készítettem.
Az újonnan készített fistulák végleges kialakulása 3-6 hónapot vesz igénybe (16). Ez azt jelenti, hogy legalább három hónapig nem szabadna azokat dialízisre felhasználni. A kiértékelésben az általam 1998. december 1-jéig végzett shuntöket vettem figyelembe, ami 4 hónaptól 24 hónapig terjedő megfigyelési időt tett lehetővé. A 48 beteget levélben értesítve vizsgálatra kértük, hiszen utánkövetésük azelőtt nem sebészeti feladat volt. Ezzel egyidőben a művese állomás főorvosát arra kértük, hogy észrevételeinek leírásával véleményezze a fistulákat. Ennek alapján a fistulákat "kifogástalan", "jó", "közepes" és "rossz" kategóriákba sorolhattuk. Az így besorolt betegek megoszlását a II. sz. táblázat mutatja.

Il. sz. táblázat.

A betegek állapotának súlyosságát jellemzi, hogy a 48 betegből 15-öt elvesztettünk, közülük egyet (egy myeloma multiplexben szenvedő beteget) már a műtét után egy héttel. Az utóbbi eset epikritikusan megkérdőjelezi a javallat helyességét, hiszen nagy valószínűséggel előre látható volt a közeli fatális kimenetel. Ezen kérdés megválaszolása azonban már etikai meggondolásokat is feltételez, nevezetesen azt, hogy egy súlyos rendszerbetegség előrehaladott állapotában, a biztosan rossz prognózis birtokában kell-e (lehet-e) vállalni, még inkább, szabad-e nem vállalni a tartós dialízist, s a vele járó magas költségeket. Örvendetes viszont, hogy a 48 műtött beteg közül kettőnél idcíközben veseátültetést végeztek, így nem volt tovább szükségük a fistulára. Három betegnél késői vérzés, egy betegnél pedig álaneurizma kialakulása miatt kellett újabb műtétet végezni.
A II. sz. táblázatból kiderül, hogy a betegeknél az általam készített fistulák 43%-a jó, illetve kifogástalan működésű. Az A-V fistulák 53%-a 4, míg 58%-a 12 hónap múltán még működött. Nagy mértékben rontotta a fistulák működőképességét az a gyakorlat, hogy a betegek egyharmadában a műtét napján a shunt képzésére alkalmas vénában még kanül volt behelyezve, amely károsította az intimát, s a műtéti terület eleve szuffuziókkal, átszúrásokkal volt "szennyezve". Az ezekkel a vénákkal készített shuntök adták a legrosszabb eredményeket. Éppen ezért nem meglepő, hogy a "közepes" és "nem megfelelő" shuntök 86%-ában, míg a "jó és kifogástalan" fistuláknak csak 33%-ában (11, illetve 7 betegen) lehetett az előbbi jelenséget tapasztalni.
Minden műtét előtt - lehetőleg a nem domináns karon - meg kell vizsgálnunk a vénás keringés állapotát a korábban említett szempontok szerint.
Vizsgálataink alapján megállapiliató, hogy az A-V fistulára alkalmas érrendszer esetén a betegek kilátása jó. Anyagunkban a "kifogástalan" fistulák műtéti leírásában egyáltalán nem szerepeltek a "gracilis", "nem kellően táguló" vénák vagy a korábbi tűszúrások nyomainak leírása, s egyik felhasznált véredénybe sem volt kanül behelyezve.

Megbeszélés

Számos esetben (s az akut dialízisek szinte mindegyikében) a dialízist v. subclavia vagy v. jugularis interna kanülök segítségével végzik. Ilyenkor a legkorábban adódó lehetőséget fel kell használnunk arra, hogy a betegen Cimino shuntöt készítsünk, mert a centrális kanülökhöz - kitüntetten a v. Subclavia kanülálásához - társuló fali rögök gyakran és könnyen okozhatnak v. subclaviasztenózist, s amelyek később elfolyási akadályt képezve a Cimino shuntök működésére nagyon hátrányosan hatnak. Ha sztenózis alakult ki, a korai szakban esetleg a trombolízis (1), később a költséges angioplasztika vagy a PTFE bypass (3, 11, 18) képes segíteni. Éppen ezért nagyon fontos a sebész és nefrológus interdisciplinaris együttműködése, időről időre való találkozása, tapasztalatcseréje, az egyes esetek nyílt, kollegiális megbeszélése. Külföldön már dialízis shunt járóbeteg gondozás zajlik. Ezeken a sebész és a nefrológus vesz részt, s eldöntik, hogy a beteg alkalmas-e fistula készítésre. Ugyanezen rendelésen a fistulával már rendelkező betegek állapotát is vizsgálják, s együttesen beszélik meg a fistulával kapcsolatban felmerült problémákat, szövődményeket és azok kezelését. Helyteleníthető és támadható a helyenként tapasztalható szakmai elkülönülés gyakorlata, amikor a shunt elvégzését kizárólag sebészi feladatként fogják fel.
Ugyancsak etikai és szakmai kérdés, hogy látva az alkalmatlan véredényeket, szabad-e nem megfelelő feltételek esetén az A-V shunt készítéséről eleve lemondani. A gyakorlott érsebész ugyanis már a műtét előtt képes a várható eredményt megjósolni. Ha a kedvezőtlen, patológiás véredény viszonyok miatt a shunt-készítést elutasítanánk, akkor nyilvánvalóan jobb eredmények születnének, mintha mostoha viszonyok között is minden esetben kierőszakoljuk a műtétet. Az irodalom eltérő eredményei mögött részben éppen az húzódik meg, hogy a shunt-készítéstől a szerzők egyes esetekben eleve eltekintettek, így érthető módon jobb százalékos eredmények születtek.
Egyes szerzőit adatai szerint a Brescia-Cimino shuntök egy év után 82%-ban jól működnek, s a velük kapcsolatos szövődmények ellenére hosszú távon képesek jó véredény hozzáférhetőséget biztosítani (5). Vannak természetesen szerényebb eredmények is, amelyek egy év múltán csak 74%-os (8) vagy 66%-os (19) felhasználhatóságról számolnak be, sőt Perner és munkatársai 50 fistulájából tartósan csak 58% maradt működőképes (14). A szövődményes fistulák megmentésére alkalmazott ballonos angioplasztika mind az arteriovenosusshuntök szűkületének, mind pedig az előrement kanülálást követő subclavia szűkületek tágításának ismételten is alkalmazható eszközének bizonyult (3, 11). Amennyiben a shunt trombotizált, úgy a költséges szöveti plasminogenaktivátorral (rt-PA) végzett trombolízis jön szóba (1). Steal szindróma esetén kezdetben a leggyakoribb megoldás a fistula lekötése - és ezzel elvesztése - volt, ám ma inkább a steal megszüntetésére, s ezzel egyben a shunt megmentésére törekszünk (2).
Saját beteganyagunk eredményei megfelelnek a magyar és világirodalmi átlagnak, ám azokkal korántsem lehetünk megelégedve, mert a javítás feltételei adva vannak. Ezt a célt szolgálja jelen munkánk is.

Következtetések

1. Felmérésünk azt sugallja, hogy a tartós hemodialízis kezelések "lelkét" és előfeltételét képező A-V fistulák kérdéskörére az eddiginél jobban oda kell figyelnünk. Nem szabad ebben csupán sebésztechnikai kérdést látnunk. A nefrológus és a sebész műtét előtti együttműködése e vonatkozásban is nagyon fontos. Vizsgálatunk alapján az A-V fistula működőképessége már a műtét előtt megjósolható. Ha figyelembe vesszük, hogy a társadalombiztosítás 1998-ban egy fistuláért 88.995 - 245.003,-Ft között fizetett, akkor - túl az életmentő használhatóságon - a költségeket tekintve is igen nagy tételről van szó, amely talán nem is tudatosul kellően az ápoló-kezelő személyzetben.
   
   
2. A kérdés homlokterében a beteg vénái állnak. Nem ritka, hogy a hemodialízis elvégezhetőségét éppen a rossz vénás keringés nehezíti vagy akadályozza. Ezért valamennyi kórházi osztályon, sőt házi- és magánorvosi rendelőben alapelvnek kellene lennie, hogy minden beteg vénájával elvileg takarékoskodni kell. Valamennyi vizsgálathoz lehetőleg egyszerre kell a vért levenni. Mindez különösen áll a krónikus veseelégtelenségben szenvedő betegekre, akiknél a felhasználásra kerülő vénákat már a művese kezelés bevezetése előtt jó idővel óvni, "tartalékolni" kell, még akor is, ha ez az adó osztály számára vérvételi nehézséget, többletmunkát jelent.
   
   
3. Nem csupán a fistulára alkalmas vénák kímélése, hanem a frissen elkészített fistulák óvása is fontos. A fistula ugyanis már nagyon korán megszúrható, de ennek nem ritkán végzetes következményei lehetnek. A nagyobb nyomásra még alkalmatlan véna falában ugyanis bizonyos átalakulásnak, érfali izomhypertrophiának kell bekövetkeznie ahhoz, hogy az a vérvételekkel és dialízisekkel kapcsolatos ártalmakat elviselje. A korai szúrások veszélye a hematoma, helyi alvadászavarok (többnyire trombózis), álaneurizma (7) stb. kialakulása. Saját vizsgált beteganyagunkon azt tapasztaltuk, hogy a betegek egyharmadát még a megkövetelt 12 hét bevárása előtt dializálni kezdték, ami a fistula veszélyeztetését jelentette. Okkal feltételezhető, hogy a három hónapos pihentetési idő szigorú megtartása javítaná a fistulák élettartamát és használhatóságát. Ennek prospektív tanulmányozását tervbe vettük.
   
   

Irodalom

1. Andriani. M..Drago. G..Bemardi, A. M. el al.:Recombinant tissue plasminogenactivator (rt-PA) as first-line therapy for declotting of haemodialysis access. Morph. Dial. Trans. 10: 1714-9 (1995).
   
   
2. Berman, S. S.. Gentlie, A. T., Glickmann. M. H. e. al: Distal re- vascularization-interval ligation for limb salvage and maintenance of dialysis access in ischemic steal syndrome. J. Vase. Surg. 26: 393-402 (1997).
   
   
3. Brotman, D. N..Fandos. L., Faust, G. R. et al.: Hemodialysis graft salvage. J. Am. Coll. Surg. 178: 431-4 (1994).
   
   
4. Burdick, J. F., Maley, W. R.: Update in Vascular Access for Hemodialysis. Adv. Surg. 30: 223-32 (1997).
   
   
5. Burkhart H. M. Cikrit, D. F.:Arteriovenous Fistulae for Hemodialysis. Semin. Vase. Surg. 10: 162-5 (1997).
   
   
6. Chazan. J. A., London. M. R.. Pono. L. M.:Long term survival of vascular accesses in large chronic hemodialysis population. Nephron 69: 228-33 (1995).
   
   
7. Connall T. P.. Wilson. S. E.: Vascular access for hemodialysis. In: Rutherford. R. B. Johnson. K. W. et al (eds.): Vase. Surg, vol. 2. (ed. 4.), Philadelphia, P. A. Saunders, 1233-44 (1995).
   
   
8. Enzler M. A.. Rajmon, T.. Lachat. M. et al: Long-term function of vascular access for hemodialysis. Clin. Transplant. 10: 511 -5 (1996).
   
   
9. Feldman. H. I.. Held. P. J.. Hutchinson J. T. el al: Hemodialysis vascular access morbidity in the United States. Kidney Int. 43: 1091-6 (1993).
   
   
10. 1Kim Y-S., Yang C-W. Jin D C. el al: Comparison of peritoneal catheter survival with fistula survival in hemodialysis. Perit. Dial. 15: 147-51 (1995).
    
    
11. Lahoche, A.. Beregi. J-P. Kherbeck. K. et al.: Percutaneus angioplasty of arteriovenous (Brescia-Cimino) fistulae in children. Pediatr. Nephrol. 11: 468-72 (1997).
    
    
12. Márkus II.. Lazáry Gy" Nagy I. és mtsaik: Haemodialysis kezelés céljából készített suheutan arteriovenosus fistulák. Mar- kosovszky pályázat, 1984 (kézirat).
    
    
13. Miller. A. Holzbein. T. .J. Gottlieb. M. N. et al.:Strategies to increase the use of autogenous arteriovenous fistula in endsta- ge renal disease. Ann. Vase. Surg. 11: 397-405 (1997).
    
    
14. Perner F..Járay J.,Megyaszai S.: Subcutan arteriovenosus fistulák készítésében szerzett tapasztalataink. Magy. Seb. 28: 353-7 (1975).
    
    
15. Prischl. F.C. Kirchgatterer A., Brandstatter,. E. et al.: Parameters of prognostic relevance to the patency of vascular access in hemodialysis patients. J. Am. Soc. Nephrol. 6: 1613-8 (1995).
    
    
16. Sands. J.. Miranda. C. L.: Increasing numbers of A-V fistulas for hemodialysis access. Clin. Nephrol. 48: 1 14-7 (1997).
    
    
17. Soltész I., Horváth Gy., Kocsis I. és mtsaik.: A művi arteriovenosus shuntök készítésében és használatában szerzett tapasztalataink. Orv. Hetil. 115: 609-12 (1974).
    
    
18. Sottiurai V. S.. Lyon. R..Ross. C. et al.:Surgical Management of Brachioaxillary-subclavian Vein Occlusion. Eur. J. Vase. Endovasc. Surg. 11: 225-9 (1996).
    
    
19. Sparks, S. R.. Van der Linden. J. L. Gnanadev. D. A. el al.: Superior patency of perforating antecubital vein arteriovenous fistulae for hemodialysis. Ann. Vase. Surg. 1 1: 165-7 (1997).
    
    
20. Széll K.. Rudge. Ch. J.:A szervátültetések etikai kérdései, különös tekintettel Nagy-Britanniára. Orv. Hetil. 138: 1635-40 (1997).
    
    
21. Széll K.: Vénás behatolások a sebészetben. In: Gaál Cs. (szerk.): Sebészet. Novotrade. Bp..818-26 (1991).
    
    
22. Szporny Gy.. Hronszky I: Subcutan arteriovenosus fistula készítésével és használatával szerzett tapasztalataink. Magy. Seb. 27: 134-7 (1974).
    
    
23. U. S. Renal Data System. USRDS 1995, Annual Data Report. - Bethesda, Md.: The National Institutes of Health. National Institutes of Diabetes and Digestive and Kidney Disease (1995).
    
    

Dr. Széll Kálmán

Markusovszky Kórház
Általános Sebészeti Osztály
9701 Szombathely, Markusovszky út 1.

Érbetegségek: 1999/3. - 103-107. oldal