A vénás trombózis kezelése - a kórházban iv. adagolt nem frakcionált heparin és az otthon sc. adagolt kismolekulasúlyú heparin összehasonlítása

M. M. W. Koopman és a Tasman tanulmány csoport (Academic Medical Center, Univ. of Amsterdam, Meibergdreef 9, 1105 AZ Amsterdam, the Netlierlands): N. Engl. J. Med., 1966, 334, 682.

Érbetegségek: 1996/2. - 36. oldal

M. M. W. Koopman és a Tasman tanulmány csoport (Academic Medical Center, Univ. of Amsterdam, Meibergdreef 9, 1105 AZ Amsterdam, the Netlierlands): N. Engl. J. Med., 1966, 334, 682.

Mivel a mélyvénás trombózis (MVT) kezelésében a testsúly-kg szerint fix dózisban sc. adagolt kismolekulasúlyú heparinok (LMWH) helyettesíthetik az iv. adagolt standard, nem-frakcionált heparint (UH), felmerült az a fontos gyakorlati kérdés, hogy lehet-e ezeket a betegeket kórházon kívül is LMWH-nal kezelni.
Ezért Ausztárliában, Új-Zélandon és Európában, 9 klinikai centrumban randomizált vizsgálatot végeztek, amelyben akut proximalis MVT-ban (de nem tüdőembóliában) szenvedőbetegeket vagy hagyományosan kórházban iv. UH-nal, vagy - egy flexibilis stratégia alapján - sc. LMWH-nal kezeltek. E második csoportba tartozó betegek közül azokat, akik ezt nem akarták, fel se vették kórházba, vagy legalábbis korán hazabocsátották.
A vizsgálatból kizárták a betegeket, ha az előző 2 évben már volt vénás thrombo-embóliájuk, ha tüdőembólia (PE) gyanúja is felmerült, ha előzőleg több mint 24 órán át már kaptak heparint, ha életkilátásuk 6 hónapnál rövidebb volt, ha nyilvánvaló postthrombotikus szindrómában szenvedtek, vagy ha területileg nem lehetett velük megfelelő kapcsolatot tartani. Ugyancsak kizárták a 18 évnél fiatalabb és a terhes betegeket.
198 beteg részesült kórházban iv. Na-heparin kezelésben (Kezdő dózis: 5000 I.E., majd 1250 I.E./h folyamatosan infúzióban 5-10 napon át; APTT: 1,5-2).
200 beteg részesült kórházban és/vagy otthon sc. Fraxiparine kezelésben (2x90 I.E./kg, 5-10 napon át, laboratóriumi monitorozás nélkül). Ha az öninjekciózás nem volt lehetséges - az injekciókat valamelyik rokon vagy ápolónővér adta be.
Minden betegnél már az első napon elkezdték az orális anticoagulans kezelést. A dozírozást úgy irányították, hogy az INR 2-3 között legyen. A kumarinokat 3 hónapon át - vagy, ha a rizikófaktorok indokolták, még tovább - adták. Az iniciális kezelés során hetente kétszer thrombocytaszámot vizsgáltak. A betegeket 1, 3 és 6 hónap múlva ellenőrizték.
A vizsgált 2 betegcsoport kor, nem, testtömeg és rizikófaktorok szerint jól összehasonlítható volt.
Az eredmények a sc. Fraxiparine csoportban recurrens MVT/PE 17 (8,6%), illetve 14 esetben (6,9%), nagyobb vérzés 4 (2%), illetve 1 esetben (0,5%) fordult elő. A 6 hónapos mortalitás is egyforma volt: 16 (8,1%), illetve 14 (6,9%).
Az UH csoport valamennyi betege (198) az iniciális kezelést kórházban töltötte. Ezzel szemben a Fraxiparine csoport 202 betege közül 72-t csak otthon kezeltek, 80-at 2 napon belül a kórházból kibocsátottak, 50 beteg pedig ragaszkodott a kórházi kezeléshez. így a hospitalizácíó ideje ebben a csoportban 67%-kal csökkent. Ez a redukció betegenként átlagosan 2 ambuláns vizittel és 2,2 telefonhívással járt együtt.
Felvetődött, hogy e súlyos állapot otthoni kezelését illetően a betegek esetleg negatívan reagálnak. A pszichológiai distressz, a fáradtság és a trombózis tünetei tekintetében nem volt különbség a két csoport között. Azonban az élet minősége, a fizikális aktivitás és a társadalmi tevékenység lényegesen jobb volt a Fraxiparine csoportban.
A kezelés költségei a LMWH-nal kezeiteken minden országban több mint 50%-kal csökkentek.
A feltűnést keltő TASMÁN tanulmány új perspektívákat nyitott a mélyvénás trombózis terápiájában. A megfelelő betegek otthoni kezelése kismolekulasúlyú heparinokkal a vizsgálat szerint hatásos, biztonságos és költségkímélő eljárás.

Dr. Sándor Tamás

Érbetegségek: 1996/2. - 36. oldal