A MÁV Központi Rendelőintézet Érbeteg Gondozó 30 éves fennállása alkalmából rendezett Urai László emlékülésen, 1997. április 5-én elhangzott előadás.

Érbetegségek: 1997/3. 28-29. oldal

Urai László, a belgyógyász angiológus

Írta: DR. MESKÓ ÉVA

Dr. Urai László 1920. november 10-én született Budapesten. Gimnáziumi tanulmányait a fővárosi Zrínyi Miklós reálgimnáziumban végezte. 1945-ben avatták orvosdoktorrá a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. 1950-ben belgyógyász szakorvos, 1961-ben az orvostudományok kandidátusa, 1980-ban kardiológus szakorvos lett.
1945-ben - az akkori szokásoknak megfelelően - díjtalan gyakornokként dolgozott az I. számú Belklinikán, 1950-től Gömöri Pál professzor tanársegéde volt a III. számú, majd a II. számú Belklinikán. 1966-ban Gábor György professzor meghívta a IV. számú Belklinikára, ahol kezdetben docens volt, majd 1981-ben egyetemi tanárrá nevezték ki.
Sokoldalú, széles látókörű, klasszikus belgyógyász orvos volt. Kezdetben kiemelten foglalkozott az immunológiával, a progresszív systemás sclerosis klinikumáról írt kandidátusi értekezése ma is értékes irodalmi hivatkozási alap.
A IV. számú Belklinikára történt kinevezését követően minden energiáját, érdeklődését az angiológiának szentelte. Hazai viszonylatban elsőként foglalkozott az érbetegségek haemorheológiai vonatkozásaival. Megfigyeléseit az aktív betegellátás és a tudományos kutatás terén egyaránt hasznosította.
Számos tudományos társaságnak, bizottságnak volt a tagja. Bugár Mészáros Károllyal együtt tevékenyen részt vett a Magyar Angiológiai Társaság megalakításában; később a Társaság főtitkára, majd 1983-tól haláláig elnöke volt. Tagja volt az Országos Belgyógyászati Intézet Angiológiai Munkacsoportjának, az Angiológiai Szakmai Kollégiumnak és a nemzetközi Arteriosclerosis Társaságnak. Angiológiai munkásságáért 1985-ben Soltész Lajos Emlékéremmel tüntették ki.

Tevékenységét külföldön is kiemelten értékelték. Tagja volt a Nemzetközi Angiológiai Unió Igazgató Tanácsának, a Magyar Tudományos Akadémia és az Egészségügyi Minisztérium közös, keringési kutatásokkal foglalkozó munkacsoportjának. Az arteriosclerosis megelőzésére szervezett nemzetközi vizsgálat során a magyarországi koordinátori feladatot látta el.
Urai László kivételes egyéniség volt. Határtalan lelkesedéssel és hittel végezte mindennapi munkáját, kutatásait, s ezt a lelkesedést, hitet át tudta adni az általa oktatott medikus nemzedékeknek is. A fiatalabbak mindig bátran fordulhattak hozzá szakmai segítségért. Mindenkit megértően meghallgatott, ontotta magából a hasznos tanácsokat, önzetlenül adta át értékes gondolatait. Betegei is mélységesen tisztelték és szerették.
Bugár Mészáros tanár úrtól átvéve a stafétabotot, hatalmas lendülettel szervezett, dolgozott, vitatkozott az angiológia elismertetéséért. Több mint négy évtizeden át oktatta a fiatal orvosgenerációkat a belgyógyászati angiológia és az általános belgyógyászat rejtelmeire. Az ő elképzelése volt az általa kedvesen "angiológiai óvodának" nevezett medikuscsapat összeállítása az érbetegségek iránt érdeklődő orvostanhallgatók ösztönzésére. Kimeríthetetlen ötlettárával, lendületével mindenkit megragadott, dinamizmusa szinte határtalan volt. Ha belépett valahová, lebilincselő egyénisége magára vonta a figyelmet. Nemegyszer voltam a tanúja annak, hogy ha számos elfoglaltsága miatt kissé késve érkezett meg egy tudományos ülésre, az elnök egy pillanatra megállt mondandójával, s őt köszöntötte. Nem lehetett nem észrevenni. Ha előadást tartott, a hallgatóság mindig némán figyelte, mindannyian úgy éreztük, hogy minden szavának súlya, jelentősége van.
Széles látókörű, nagy műveltségű emberként előadásait gyakran fűszerezte találó aforizmákkal és lebilincselő anekdotákkal, amelyek még ma is gyakran előbukkannak tanítványai beszélgetéseiben.
Iskolát teremtett, s évekig mellette dolgozó munkatársai, mint Káli András, Farkas Péter, Kolonics István már az ő égisze alatt is kiemelkedő szakmai elismerésre tettek szert. Közel 200 előadást tartott tudományos konferenciákon, 86 közleménye jelent meg, de mindezeken túlmenően szinte megszámlálhatatlan az a tudományos igényű dolgozat, amelyet tanítványai az ő ihletésével, segítségével írtak.
Az angiológia elkötelezett híve volt, s ezirányú munkássága különösen akkor teljesedett ki, amikor az érsebész Soltész professzorral karöltve igyekeztek elismertetni a diszciplinát. Jól emlékszem arra az időre, amikor a hazai érsebészet vezető egyénisége, Soltész Lajos örömmel jelentette ki: "végre van belgyógyász angiológusunk".
Két szenvedélye volt: a családja és mélységes hivatástudattal végzett munkája. A kiegyensúlyozott családi háttér, amelyet felesége és később kardiológussá lett lánya biztosítottak, olyan erőt adott számára a nem mindig könnyű élethelyzetek elviselésére, hogy minden körülmények között odafigyelő, másokkal törődő, emberséges ember tudott maradni. Családja sokszor elkísérte az orvoskongresszusokra is. Egy alkalommal a balatonfüredi kongresszusról hívta fel a feleségét, hogy jöjjön utána, mondván: "Ezt a gyönyörű naplementét neked is látnod kell!". Végtelenül tudott örülni az élet apró szépségeinek, s ezt az örömet, a jóba vetett hitet másokra is átsugározta.
Életének utolsó szakasza emberileg és orvosilag is megrendítő volt. Láthatóan nem akart tudomást venni a rá váró végzetről, ösztönösen kapaszkodott az életelemét jelentő munkába, kongresszusokra jelentkezett, szervezett. Babits Mihály írta: "amint fogy a jövendő, egyre drágább lesz a múlt". Talán ezek a gondolatok vezéreltek, amikor betegségének megrendítő hírét hallva felkértem egy kerekasztal konferencia moderátori szerepére. Úgy éreztem, egy értékes életmű fináléjában nem hagyhat itt bennünket búcsúszó nélkül, mély érzésű eszmeiségének értékeire igényt kell tartanunk.
A konferenciát csodálatos önuralommal, nagy fájdalmakkal küzdve is kiválóan vezette, s mint évtizedeken át annyiszor, szónoki lendületével ekkor is nagy sikert aratott.
Szeretném hinni, hogy annak a napnak az élménye is hozzájárult ahhoz a lelkierőhöz, amivel a hátralévő rövid időszakban betegségét elviselte, míg végül is tíz esztendeje, 1987. április 5-án bekövetkezett a visszafordíthatatlan, s ő örökre eltávozott.

Dr. Meskó Éva

Pest Megyei Flór Ferenc Oktatókórház
2143 Kistarcsa, Semmelweis tér 1.

Érbetegségek: 1997/3. 28-29. oldal