Búcsúztató beszéd Prof. Dr. Kiss Tibor ravatalánál.
Érbetegségek: 2010/1. 22-23. oldal
Búcsúztató beszéd Prof. Dr. Kiss Tibor ravatalánál
Barátai, Tisztelői és elsősorban Önök, az elhunyt Szerettei!
Prof. Dr. Kiss Tibor 1922. augusztus 20-án született Budapesten. Egyetemi tanulmányait Halle-ban és Budapesten végezte. Orvosdoktorrá 1945. március 31-én Halle-ban, majd 1946. december 16-án a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen avatták. A budapesti Anatómiai Intézetben1941-től, majd 1947-től 1951-ig a pécsi Anatómiai Intézetben Szentágothai János mellett dolgozott. Sebészetből, traumatológiából és érsebészetből szakvizsgázott. A pécsi II. sz. Sebészeti Klinikára Kudász József professzorhoz 1951-ben került, majd 1959-től az I. sz. Sebészeti Klinikán Póka László professzor mellett dolgozott. A POTE II. sz. Sebészeti Klinika igazgatójának 1969-ben nevezték ki, 1979-től pedig átvette az I. sz. Sebészeti Klinika igazgatását is, és pályája végéig, 1992-es nyugdíjba vonulásáig mindkét klinikát vezette. A POTE rektorhelyettesi teendőit 1985. és 1991. között látta el.
Anatómusként a sympathicus idegrendszer kutatásával foglalkozott, disszertációját is e témakörben írta meg. Tagja volt az első pécsi szívsebészeti munkacsoportnak, zárt szívműtéteket maga is végzett. Sokat foglalkozott a perifériás keringési zavarok kérdéseivel. A pécsi egyetemen, a modern érsebészet az ő vezetésével épült ki. 1969-ben a Pécsi II. sz. Sebészeti Klinikán megalapította az első vidéki érsebészeti centrumot. Nevéhez fűződik a hazai laparoscopos sebészet bevezetése, ő végezte az első ilyen műtétet Magyarországon.
Tudományos dolgozatainak száma 160, több jegyzetet és könyvfejezetet írt. Közleményeiben foglalkozott a sympathicus idegrendszer elméleti és gyakorlati kérdéseivel valamint a végtagkeringés pathophysiologiájának elméleti és gyakorlati problémáival. A Balassa Emlékérmet 1984-ben, a Soltész Emlékérmet pedig 1987-ben nyerte el.
Kiss professzor halálával a pécsi klinikum nagy formátumú, szakmáját biztosan uraló, tanítványok több generációját magas szinten képző oktatóját, iskolateremtőjét veszítette el.
A család utáni legszorosabb köteléket egy orvos, oktató, kutató számára a közvetlen munkahely, a mestert búcsúztató tanítványok és a munkatársak jelentik.
Tisztelt Professzor Úr, kedves Tibor! Medikus koromban ismertelek meg, sebészeti gyakorlataimat és szigorló évemet a II. sz. Sebészeti Klinikán töltöttem. Te akkor már legenda voltál, sebészi képességeid, kiváló szakmai kvalitásod szóbeszéd tárgya volt. Akkor még nem gondoltam, hogy a későbbiekben mesterem is leszel, aki döntően meghatározza további szakmai utamat és életemet.
Kavarognak bennem a gondolatok; meghatározó emlékem, amikor egy vastagbél műtétben kampóztam Neked, és egyszer csak összehunyorítottad a szemed s azt mondtad: cseréljünk! Először fel sem tudtam fogni, mit jelent, de Te türelemmel leasszisztáltad a műtétet, ami életem első ilyen komoly beavatkozása volt. Aztán arra is emlékszem, amikor életem első felvételes ügyeletét végeztem és éjszaka szóltak, hogy egy beteged vérzik. Felhívtalak és kellő utasítások után rám bíztad a betegedet. A vállamra nehezedő súly megriasztott, de egyben büszkeséggel is töltött el, hogy képesnek tartasz arra, hogy kritikus helyzetet is megoldjak.
Anatómusi ismereteid és a szakmát biztosan uraló elméleti felkészültséged, olyan határozott természettel társult, ami keveseknek adatik meg. Briliáns sebészi technikád tette lehetővé a legnehezebb sebészi helyzetek könnyed, elegáns megoldását. Tőled a műtőben sohasem láttam felesleges mozdulatot. A beteg számára legoptimálisabb megoldást mindig céltudatos, tempós operációval találtad meg. Mertél kockáztatni, mert a jó sebész valahol vagány, hiszen „bátraké a szerencse”, és Te igazi vagány voltál...
...És egyben pater familiaris is, aki munkatársaiból kiváló közösséget kovácsolt. Újabb emlékek jutnak eszembe a közös társasági programokról; a gyulaji kirándulásról és a mohácsi nyaralódban eltöltött kellemes napokról.
Érdemeid felsorolhatatlanok. Kiemelkedő szereped volt a 400 ágyas Klinika szakmai megtervezésében, a pécsi érsebészet országosan is elismertté tételében, új, modern sebészi technikák bevezetésében. Keveseknek adatik meg az, hogy közel 70 évesen merőben új technikát sajátítson el - mint a laparoscopos sebészet - és országosan elsőként, úttörőként új irányt mutasson.
Hozzám hasonlóan számos generáció orvosait tanítottad meg szeretett szakmád rejtelmeire, azok közé tartoztál, akik jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a "Pécsi Orvosképző Műhely" jó hírneve elterjedt az egész világon.Még abban a korban gyakorolhattad a legszebb hivatást, amikor őszintén éreztük, hogy munkánk legszebb honoráriuma a beteg szeretete.
Köszönjük Neked, hogy Veled dolgozhattunk. Búcsúznak Tőled: szerető feleséged, gyermekeid, barátaid, kollégáid, tanítványaid, a Pécsi Egyetem, a Magyar Angiológiai és Érsebészeti Társaság, a Magyar Sebész Társaság és a jelenlévők, akik elkísértek utolsó utadra.
Most összeszoruló szívvel, megilletődve és riadtan állunk itt, kiszolgáltatva a fájdalomnak, amelyet a mérhetetlen, könyörtelen és félelmetes természet szab ránk mindannyiszor, amikor szeretteink elhagynak, és örökre elköltöznek tőlünk.
Minden gyász ünnep, hódolat a természet ereje előtt, tudjuk, hogy az elmúlás a szelekciós törvény szerint működő Mindenható végső önkritikája, és ez minden esetben megmutatja földi mivoltunk törékeny kicsinységét. Lassan el kell, hogy engedjünk, most már itt van a keserű búcsú ideje. A búcsút Kölcsey Ferenc úgy fogalmazta meg: "... s ki tetteiben megemlegettetik, az halhatatlan lesz". Búcsúnkat megkönnyíti, hogy tudjuk, teljes életet éltél szerető családban és a legnagyobb szakmai elismerésben.
Tisztelt Professzor Úr, kedves Tibor, Ég veled! Tudom, Te nem hittél az örökkévalóságban, de én mégis remélem, hogy egyszer majd odafönt találkozunk!
Dr. Kollár Lajos
Érbetegségek: 2010/1. 22-23. oldal
