István Lajos professzor urat búcsúztatják tanítványai nevében a szombathelyi thrombosis klub orvosai.

Érbetegségek: 2008/4. 97. oldal

2007. márciusának végén 85. születésnapja alkalmából köszöntöttük Őt Szombathelyen, a Megyeháza dísztermében. Jubileumi tudományos ülés keretein belül ünnepelve egyúttal a sok kitüntetése közül legrangosabb elismerést jelentő, március 15-én átadott Széchenyi-díjat is. A terem zsúfolásig megtelt tiszteletüket kifejezni kívánó kollegákkal, tanítványokkal, a megyei és városi vezetés képviselőivel, barátokkal, betegekkel, érdeklődőkkel. Professzor úrra oly jellemző módon az ünnepség nagyobb része azonban nem személyes jellegű volt, hanem előremutató, közérdekű gondolatokat tartalmazó díszelőadásokból állt.
A meghívott vendégelőadók, köztük Vizy E. Szilveszter az MTA elnökének előadása után az ünnepelt szólalt meg, Tőle szokatlanul meghatott, kissé fátyolos hangon olyan gyermek- és fiatalkori, családjából hozott emlékeket mesélt el, melyek visszatekintve életútján meghatározóak voltak, és segítették a különböző nehézségek leküzdésében. Talán először beszélt arról nyilvánosan, hogy számos "csábító" hazai klinikai és külföldi meghívás ellenére miért maradt hű szeretett kórházához és szűkebb értelemben vett hazájához, Szombathelyhez, illetve Vas Megyéhez. Fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy sokoldalúan, mind a kultúra, mind a tudomány, mind az egészségügy terén gazdagodjanak e szűkebb pátria lehetőségei. Elsősorban kapcsolatteremtés, ismeretterjesztés útján. Nemzetközi kapcsolatokat - hidakat - épített a környező országok vérellátó és haematológiai intézményeivel már abban a korszakban is, amikor ez országunkban még egyedülálló volt. Az utóbbi években pedig a határon túli magyarsággal kereste a szakmai kapcsolattartás lehetőségeit, sikeresen. Marosvásárhelyen, Zentán, Révkomáromban tarthattunk előadásokat élete utolsó éveiben felkarolt, általa korán, jól felismert, népegészségügyi jelentőségűnek tartott thrombosis-thromboprofilaxis témakörben, meghatóan nagy érdeklődés mellett. Több száz tudományos közleménye, egy-egy adott támakörön belül is mindig felfrissített, megújított, magas színvonalú előadásai szakmai körökben jól ismertek.

A jövő generációinak szóló útmutatásait négy gondolat köré csoportosította.

1. Hidat kell verni a megértés és összefogás érdekében a különböző emberek között (például falu és város, kórház és betegek, szegények és gazdagok, a különböző szakmák között).
2. Bármihez, amit el akarunk érni, meg akarunk változtatni vagy reformálni egyetértő küzdő társakat, barátokat kell szerezni megfelelő kommunikáció útján.
3. Az értelmiségi lét lényege, hogy mindig "meg kell húzni a harangot, kongatni kell", azaz szólni kell, hallatni a hangunkat, ha szükséges. Reménykedni, hogy lesznek, akik meghallják szavainkat, megértik és bíznak bennünk.
4. Le kell bontani a kerítéseket. Nemcsak a nagyokat, hanem a kicsiket is: valamennyi ember és ember közti válaszfalat.

A professzor urat, illetve tevékenységét ismerők számára "üzenetének" értékét és hitelességét saját munkássága, tettei bizonyítják. Mi - a thrombosis klub tagjai - is nap mint nap ezt láttuk, tanultuk Tőle a közös munkában eltöltött 10-12 év során. Mert mit is jelentett ez a szokatlan elnevezés - thrombosis klub - a mindennapokban? Egy olyan kapcsolatrendszert az orvosok között, mely valóban áthidalta az egyes szakmák közötti mára kialakult távolságot egy közös cél, a thrombembóliás megbetegedések gyakoriságának leküzdése érdekében. Kapcsolatot a klub orvosai, majd a kórház és távolabbi intézmények orvosai között is. Egy találkozási pontot a különböző betegségekkel foglalkozó kollegák között, egy lehetőséget a folyamatos ön- és továbbképzésre, majd ismereteink továbbadására is.
A méltó ünneplés idején, majd májusban tartott szakmai búcsúelőadásakor még "megszokottan" fáradhatatlan és korát meghazudtolóan friss szellemiségű tanítómesterünkön néhány hét múlva változás jeleit láttuk. Alakja egyre törékenyebbé, hangja halkulóbbá vált, miközben még kitartásra biztatott bennünket, akik az egészségügyben jelenleg zajló gyors változások közepette többnyire elkeseredetten, időnként elbizonytalanodva útmutatást kértünk Tőle. Még ekkor is tele volt tervekkel, elképzelésekkel. Július végén azonban szakmai ártalomként elszenvedett betegsége felülkerekedett a sok éves, ellene folytatott küzdelemben, s augusztus 11-én legyőzte őt.

Érbetegségek: 2008/4. 97. oldal