A franciák az 1840-es években kezdték dél-kelet ázsiai, köztük vietnami hódításukat. 1887-ben létrehozták a Indokínai Úniót, amely a mai Vietnam (1. ábra), Laosz és Kambodzsa területének felelt meg. A leigázott országok számos, sikertelen szabadságharcot vívtak a gyarmatosítókkal. 1925-ben bukkant fel a kommunista mozgalom, élén Ho Shi Minh-el (2. ábra). A főként az ország északi feléből kiinduló és ott legerősebb északi erőknek döntő szerepe lett Vietnam életében.
Érbetegségek: 2023/3. 71-77. oldal
A II. Világháború alatt a térség japán megszállás alatt volt. Vereségük után, 1945 szeptemberben Ho Shi Minh kikiáltotta a független Vietnami Demokratikus Köztársaságot, amelynek hatalma főként, szintén az ország északi részében volt.
1.ábra.
Vietnam vázlatos térképe.
2. ábra.
Ho Shi Minh.
A visszatérő franciák először elismerték a független Vietnamot, később azonban fegyverrel törtek rá, s újabb szabadságharc kezdődött. A vietnámiak Vo Nguyen Giap (3. ábra) tábornok vezetésével sikeresen kiszorították a franciákat. Az utolsó és döntő csata Dien Bien Phu francia erődrendszer elfoglalása volt 1954-ben, ahol a franciák csúfos vereséget szenvedtek és tömegesen estek hadifogságba (1). Ezzel Franciaország elvesztette Indo-kínát. Vietnamon belül, a 17. szélességi foknál, demarkációs vonal létesült, ezzel az ország Koreához hasonlóan a kommunista északi, Vietnami Demokratikus Köztársaságra, és a nem kommunista, déli, Vietnami Köztársaságra osztódott, ahol megjelent és egyre uralkodóbbá vált az amerikai befolyás.
3. ábra.
Vo Nguyen Giap tábornok.
4. ábra.
Francia foglyok Dien Bien Phu-nál.
Itt Ngo Dinh Diem elnök alakított ki erősen autoriter, egyben igen korrupt, antikommunista rezsimet. Ezzel szállt szembe az NLF a Nemzeti Liberalis Front, amely a baloldaliakat, köztük a kommunistákat, s a függet lenség-pártiakat egyesítette. Washington minden erővel igyekezett lejáratni ezt a csoportosulást az északiak báb - jainak nyilvánítva őket. El is nevezte őket Vietkongnak, utalva a Vietnami Kommunista Pártra.
5. ábra.
A Nemzeti Front Dél-Vietnam Felszabadításáért mozgalom zászlója.
A második vietnami háború, amely közel 20 évig, nagyjából 1955-1975 között zajlott, lényegében a kommunizmus Dél- Kelet Ázsiában történő előretörése, és azt megakadályozni akaró csoportosulások között folyt elég komplikált erőviszonyok között. A kommunizmus bástyája a Vietnami Demokratikus Köztársaság volt, amely egy pillanatig sem mondott le az egész ország meghódításáról. Dél-Vietnamban, elsősorban a falvakban, a kommunista befolyás alatt álló Nemzeti Front Dél-Vietnam Felszabadításáért (5. ábra) küzdött és egyre erősebb lett a paraszti nép között, oly annyira, hogy a hatalom vidéken egyre inkább, az ő kezükbe került, s csak a városok maradtak a kormány hatalmában (2).
A déli kormányzatot a USA támogatta, eleinte főként csak anyagiakkal, majd a hadfelszerelésen kívül ún. „tanácsadókkal”, idővel harcoló csapatokkal is. Sőt eljött az idő, amikor a harc súlyának döntő részét az amerikaiak viselték. A háború öt amerikai elnök, David Dwight Eisenhover (1953-1961), John Fitzgerald Kennedy (1961-1963), Lyndon B Johnson (1963-1969), Richard Nixon (1969-1974) és Gerard Ford (1974-1977) idején folyt.
A harci cselekmények lassan eszkalálódtak. Az u.n. „tonkingi incidenssel”, 1964-ben, kezdődött a nyílt amerikai katonai beavatkozás, amikor az öbölben tartózkodó amerikai hadihajókat északi támadás érte. Ennek az állításnak valóságtartalma azonban a mai napig kétséges. Ettől kezdve Amerika háborúban állónak tekintette magát Észak-Vietnammal.
6. ábra.
Dél-vietnami gerillák csónakon.
A háborúra jellemző, hogy a Szovjetunió és Kína csak óvatosan avatkoztak a harcokba, mert nem akartak egy újabb, nyílt, a koreaihoz hasonló összecsapást, ugyanakkor egyik fél sem adta fel szándékát. A délieket az USA egyre nagyobb erőkkel támogatta. Észak-Vietnamot elsősorban a Szovjetúnió segítette hadi anyaggal és harci technikával, amelyet Kínán keresztül juttatott el oda (4, 5).
A harc Dél-Vietnám területén egyre kiterjedtebb lett. Általában a felkelők álltak jobban. Mellettük volt az ismerős terep, s a sokéves gerillaharc tapasztalata és harcuk motiváltsága egy jobb társadalmi rendért (6. ábra). A háború népi jellegét mutatja, hogy ebben a harcban s férfiak mellet nagy számban fiatal nők is részt vettek (7. ábra).
7. ábra.
Fiatal vietkong nő.
8. ábra.
Északi katonák harcolnak Dél Vietnamban.
Sikerükhöz hozzájárult, hogy az északi hadsereg is beszivárgott délre (8. ábra), továbbá az, hogy a déli gerillák folyamatos és egyre nagyobb támogatást kaptak északról a példátlanul nagy kiterjedésű földalatti járatokon, az u.n. Ho Shi Minh ösvényen keresztül (9. ábra).
9. ábra.
A Ho Shi Minh ösvény vázlatos térképe.
10. ábra.
Amerikaiak helikopteres be vetésben.
A harcok intenzitásának növekedése arányában egyre nőtt az amerikai csapatok létszáma. Amíg 1959-ben csak 300, 1969-ben már 540 ezer amerikai katona harcolt Dél-Vietnamban. Az amerikaiak általában helikopteres akciókkal igyekeztek meglepni a gerillákat (10. ábra) és megsemmisíteni őket. Nyíltszíni harcok kevésbé voltak jelen, s ez a gerillaháború felőrölte a különben sem túl jól kiképzett amerikaiak eleve nem túl jó harci morálját. A háborúban mindössze öt nagy csata volt 1967 és 1969 között, amikor nagyszámú hadseregek nyíltan csaptak össze (11. ábra). Az amerikai hadvezetés Észak-Vietnam légi bombázásával is meg akarta törni az ellenfél harci erejét (12. ábra).
11. ábra.
Amerikai katonák harcolnak a vietnami Tet-offenzíva idején.
12. ábra.
Észak Vietnam légi bombázása.
A háború intenzitása, váltakozó sikerrel, de egyre inkább fokozódott. Ezeket a harcokat akkoriban, katonai értelemben, általában az amerikaiak nyerték meg. Stratégailag mégsem kerültek fölénybe, mert az északiak által aktívan támogatott Vietkong újra és újra „visszaszivárgott” az amerikaiak által már elfoglalt területre. Mindez nem kis részben az amerikai hadvezetésen is múlt, amely egyre inkább szinte csak „fél szívvel” vett részt a harcban kevés eredménnyel. Nagy létszámuk és technikai fölényük ellenére sem találták meg a vietnamiak dzsungelharcának hatékony ellenszerét, bár rengeteg veszteséget és szenvedést okoztak nekik. Az erkölcsi győzelem is fokozatosan a vietnamiaké lett, mivel az amerikai közvélemény egyre inkább a háború ellen fordult, s arra szorította Nixon elnököt, hogy vonuljon ki Vietnamból.
13. ábra.
Magyar békefenntartó a vietnami gerillák és északi katonák között.
A Vietkong győzelmére utalt, hogy a hetvenes évek elejére a déli országrész szinte teljes egészében a fel ügyeletük alá került. A déli hatalom, a hatalmas amerikai erő ellenére, már csak az ország kisebb részében maradt meg.
1973 január 27.-én született meg a háborút lezáró párizsi békeszerződés. Azonnali tűzszünet jött létre. Az USA 60 napot kapott az ország elhagyására. 1973 március 29.- én az utolsó harcoló, amerikai katona is elhagyta Vietnamot (3, 6).
A tartós béke biztosítására Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottságot hoztak létre Indonézia, Kanada, Lengyelország és Magyarország delegáltjaiból. A Bizottságnak mintegy 600 magyar tagja dolgozott Vietnamban (13. ábra) (7, 8).
14. ábra.
A Saigoni elnöki palota udvarába benyomuló vietkong páncélos.
A szerződés elvben garantálta a déli országrész függetlenségét, s a fegyvernyugvást. A bizottság magyar és lengyel tagjai azonban végig elfogultan, a déli gerillák és a déli országrészben tartózkodó északi hadsereg érdekében tevékenykedtek. A bizottság munkája valójában csőd volt, eredménye semmi. A visszás helyzet miatt Kanada el is hagyta a Bizottságot. Az északiak megsértve az egyezményt egyre inkább délre vonultak. Az amerikaiak nélkül a déli kormányzat, bár volt erősnek látszó fegyveres ereje, semmi ellenállást nem fejtett ki. Az északi csapatok és a Vietkong tankjai 1975 április 30.-án elfoglalták a saigoni elnöki palotát (14. ábra).
15. ábra.
Az utolsó amerikai helikopter felszállás előtt.
Mindezek láttán a nem kommunista lakosság hatalmas pánikban próbált menekülni az amerikai nagykövetségre, azt remélve, hogy légi úton elhagyhatja az országot. Még az utolsó, felszállás előtti helikopternél is közelharc dúlt az emberek között a menekülési lehetőségért (15 ábra).
Így ért véget a második vietnami háború. 1976-ban, egész Vietnam területén megalakult a Vietnami Szocialista Köztársaság. Az észak-vietnamiak vezetője, Ho Shi Minh nem érhette meg a végső győzelmet, mivel 1969-ben meghalt. Hanoiban nyugszik a róla elnevezett mauzóleumban. A győztes hatalom a déli országrész fővárosát Saigont átnevezte Ho Shi Minh várossá. Ez a neve ma is (1-6).
A vietnami háborúban magyarok is részt vettek. A több, mint fél millió amerikai katona között ugyanis sok magyar származásúnak kellett lennie, mint ahogy az 58 ezer amerikai elesett között is. Három magyar származású katona posthumus megkapta a legmagasabb amerikai katonai kitüntetést, a Medal of Honour-t. Vannak adatok, hogy az északiak oldalán is harcoltak magyarok, de erről közelebbit nem tudunk. Végül, mint már említettük, a békekötést ellenőrző bizottság tagjainak egy része is magyar volt.
Vietnamban a hagyományos csaták viszonylag ritkák voltak. A háborús cselekmények zömét, a gerilla háború, a kisebb összecsapások tették ki. Vagyis, amikor a vietnamiak váratlanul rátámadtak az amerikai katonákra, ill. amikor az amerikai helikopteres egységek hirtelen lecsaptak a gerillákra. E háború harcoló feleinek tábori egészségügyi szolgálatai közül csak az amerikaival foglalkozunk, főként azért, mert adatokat csak erről tudtunk beszerezni, másrészt azért, mert ez volt a legfejlettebb és tárgyalt témánk szempontjából a hasznosabb.
16. ábra.
Amerikai kórházhajó a vietnami háborúban.
Az arányok érzékeltetésére: a békekötés előtt félmilliónál több amerikai fegyveres harcolt Vietnamban, hatalmas emberveszteségekkel. Elesett 58 ezer, megsebesült 153 ezer katona.
Az amerikai katonai egészségügy a II. Világháború és a koreai konfliktus tapasztalataira alapozva igen fejlett, jól szervezett volt. Tárgyalt témánk szempontjából, kiemeljük, hogy ebben a háborúban sokkal nagyobb volt az érsebészetben jártas orvosok száma és aránya, mint a koreaiban.
A korábbi, koreai háborúhoz képest az egyik legnagyobb különbség a kiürítési idő igen jelentős, további megrövidítése volt. (Ennek átlaga Koreában 9,2 óra, míg Vietnamban 1,8 óra volt). Ez a helikopteres mentés nagy fejlődésének volt köszönhető.
Nem tudtunk megfelelő adatokhoz jutni az amerikaiak vietnami hadikórház rendszeréről, de úgy gondoljuk, hogy az esetek zömében a sebesülteket a keskeny, de végig tengerparti országból helikopterrel, közvetlenül a partközeli kórházhajókra (16. ábra) szállíthatták.
17. a-b. ábra.
Norman Rich a vitenami háború idején és 2011-ben Ljubljanában, Hugo Partsch, Bakos Ilona és Menyhei Gábor társaságában (Bihari I. felvétele).
A vietnami háborús érsérülésekkel kapcsolatban több adatunk van, mint a korábbi háborúkból. Ezt annak köszönhetjük, hogy első ízben igyekeztek nagy gyűjtő statisztikába foglalni a különböző ellátási helyek és teamek tapasztalatait. Ezt a statisztikai rendszert Vietnam Vascular Registry-nek nevezték el. Létrehozása 1966-tól első sorban a Walter Reed General Hospitalban dolgozó Norman Rich (17 a-b. ábra) személyéhez fűződik (10). Először csak 1300 sérültről számoltak be (10). Később valamennyi katonai ellátó hely adatait igyekeztek belefoglalni, majd a civil kórházakét is. Az adatokat 1966-ig visszamenően is gyűjtötték. 1966-1973 között 10.000 háborús érsérültről gyűjtöttek információkat, és a betegek követését 1984-ig folytatták. Ebbe a megfigyelési időbe a sérültek rehabilitálási folyamatát és eredményét is belefoglalták.
A regiszter ötletét tulajdonképpen Hughes korábbi, a koreai háborúban végzett statisztikai munkássága adta. Ő akkor 369 esetéről készített regisztert, az eredményei jók voltak. Az amputációs ráta csak 13% volt. Ennek az újabb rendszernek alapvető jelentőségén túlmenően több újszerű vonása volt. Az egyik az előbb említett nagyon hosszú követési idő. A másik, hogy részletesen vizsgálták az vénás sérülések sorsát is. A nagy vénás sérüléseket is aktívan rekonstruálták. A rendszer eredményeiről és hasznáról 50 éves összefoglalás is megjelent 2017-ben (11).
A fenti regiszter mellett igen nagyszámú írásbeli közlemény foglalkozik a vietnami háború érsérüléseivel. Ezeknek csak kis részét idézzük (12-17). Visszatérve Norman Rich személyéhez, ismét hangsúlyozni kell érdemeit az amerikai katonai érsebészet ugrásszerű fejlődésében, részben a vietnami háborúban valamint az utána következő években. Elsőrendű érsebészként nemcsak bajtársainak volt tanítója, de irodalmi és későbbi egyetemi munkásságával DeBakeyhez hasonlóan kiemelkedett kortársai közül (18).
A továbbiakban a vietnami érsérülések ellátási tapasztalatairól írunk (19, 20). Az érsérültek aránya, amint azt más harcok is igazolják, az egyre modernebb háborúkban egyre növekedett. A vietnami konfliktusban 2-3% volt. A sérülések megoszlása szerint a végtagsérülések aránya volt a legtöbb, 70-80%, (volt team, ahol 91%), a nyaki sérüléseké 10-15%, a törzsi laesiok aránya pedig 5-10%. Itt kell megjegyezni, hogy a sérülési arányok szórása az egyes munkacsoportok szerint igen nagy eltéréseket mutatott. Legtöbb volt az artéria femoralis sérülése.
A műtéti eljárásokról: az általános sebellátás keretében először a megfelelő sebkimetszést végezték el, majd az artéria és a véna ellátását. Ezt nagyon sokszor fasciotomiával egészítették ki. Az esetleges csonttörést is valamilyen módon fixálták. A sérült idegeket nem operálták meg elsődlegesen. Az érellátás helyét mindenképpen lágyrésszel fedték. A seb többi részét nyitva hagyták. Kivételek voltak a nyak és fej sebzései, amelyeket elsődlegesen zártak. Ha valami oknál fogva szükségesnek látszott, 48 órán belül sebrevíziót végeztek. Szövődménymentes esetben 4-5 nap után történt meg a halasztott elsődleges sebvarrat. A vietnami háború jellegzetessége volt az is, hogy szükség esetén, rendszeressé vált a reoperáció is. Ez valószínűleg a partközeli kórházhajók kiváló felszerelésének és helybőségének is köszönhető volt.
18. ábra.
Ideiglenes shunt rajza.
A továbbiakban részletesebben írunk az érsebészeti ellátás részleteiről. Mint korábban említettük, a kiürítési idő 1,8-2,5 órára csökkent. A klinikai vizsgálat lehetőségei között már az első ellátás helyén adott volt az anamnézis felvétele és a fizikális vizsgálat elvégzése, melyet Doppler eszközzel egészítettek ki. A hadikórházakban (kórházhajók) volt angiográfiás lehetőség.
A kezelési módokra, a háborúk történetében először, kezdettől fogva jellemző volt a érrekonstrukcióra való törekvés, ill. ha szükség volt rá, a reoperáció. Kiegészítő kezelésként általános volt a nagy dózisú, széles spektrumú antibiotikumok adása, az infúziós kezelés, a plazma és a véradás. Érellátásnál első teendő volt az ércsonkok megnyitása, ha már thrombosis lépett fel. Ebben döntő szerepe volt az akkor már létező Fogarty-katéternek. Az artériás érsérülteknél gyakori ideiglenes megoldás volt az áthidaló shunt (18., 19., 20. ábra)
19. ábra.
Art. fem. shunt.
20. ábra.
Shunt-részlet.
Ezt eredetileg már Carrel is kipróbálta, igaz, hogy definitív érpótlási céllal, amelyre azonban nem vált be. A későbbiekben felfedezték a különböző műanyagokból készítet shunt jelentőségét az ideiglenes vérkeringés fenntartásában. Alkalmazásával több órára biztosítható volt az ütőér működése még heparin adása nélkül is. Antikoagulálás mellett láttak 22-37 óráig is nyitva maradt shunt-öt. Szükséghelyzetben így halasztható volt a végleges ellátás, a végtag megtartásának reményével. Akkor is hasznosnak bizonyult, ha mégsem került sor rekonstrukcióra, mivel több idő maradt a kollaterálisok kifejlődéséhez. A nagy vénák sérülésénél is alkalmazták az ideiglenes shuntbeültetést.
21. ábra.
Vég a véghez varrat az arteria popliteán.
A közepes és a nagy artériáknál részleges érsérülésnél oldalvarratot végeztek. Végeztek foltplasztikát is véna darabkával. A szétszakadt artériánál, ha lehetséges volt, vég-a-véghez összeköttetést készítettek. Az artéria rekonstrukciója előtt a biztosan károsodott érfal részletet kimetszették, majd, ha lehetséges volt elvégezték az érvarratot (21. ábra). Általában 5/0 silk, vagy poliészter fonallal dolgoztak. Rendszerint tovafutó varratot végeztek, csomós öltéseket inkább csak a kiskaliberű ereknél készítettek.
22. ábra
Autolog véna graft az artéria femoralis superficialisba ültetve.
Artériás defektusnál autolog véna transplantátumot ültettek be (22. ábra). A vietnami háborúban már csak kevés homológ graftot alkalmaztak, mivel a tapasztalatok nem voltak jó vele. Az érprotézist is lehetőleg kerülték, mert többségük inficiálódott. Csak vitális indikációval alkalmazták megfelelő véna hiányában, pl. art.carotis communis esetén.
Ha a lokális situs miatt nem lehetetett érpótlást végezni, távoli megkerülő bypasst készítettek, itt már érprotézissel, fertőzéstől mentes műtéti területen. Ugyanezt az extraanatomicus bypasst végezték, ha az első ellátásnál a rekonstrukcio inficiálódott.
Mint fentebb már említettük, Vietnamban már gyakorlattá vált a vénák helyreállító sebészete is (21, 22). A Vietnam Vascular Registry-ben több, mint 1000 vénasérülés tapasztalatait írták le. Visszatérve az artériák kényszerű lekötéséhez, a kísérő vénát ekkor már nem kötötték le és vágták át. A helyreállító műtét szempontjából a v.femoralis communis, a v. iliaca externa és communis, a v. jugularis interna, a v. portae, s a v. cava inf. kerültek műtétre. Bár a közepes átmérőjű vénák között is a kisebb kaliberűek közé tartozik, de kulcsfontosságú volt a v. poplitea sérülés rekonstrukciója. Ez volt a legproblematikusabb, a kudarcok többsége ennél a vénánál fordult elő.
23. ábra.
Panel graft készítése.
A legyakoribb vénás beavatkozás az oldal varrat és a vég-a-véghez érvarrat volt. Végeztek foltplasztikát és inter poziciós érpótlást bovine vénával is. Ezek hosszú távon, általában nem voltak sikeresek. A vénás defektusokat azonban leginkább autolog vénás grafttal hidalták át. Mivel a nagyobb átmérőjű vénákhoz nem lehetett megfelelő átmérőjű saját vénát kivenni, kisebb kaliberű, felületes vénákból készítettek nagyobb kaliberű érpótlót. Az egyik módszer "panel graft" készítése volt
(23. ábra). Itt a felületes vénát felhasították és szellemes "szabászati" módszerrel megfelelő átmérőjű csővé formálták, amellyel már akár v. cava inferiort is pótolhattak (24. ábra).
24. ábra.
V. cava inf. pótlása panel grafttal.
A másik módszer az autolog vénás "spiral graft" készítése volt. Ennél a kisebb átmérőjű saját felületes vénát felhasították, majd megfelelő átmérőjű rúdra felcsavarták, s a véna széleit végig összevarrva csővé formálták (25. és 26. ábra).
25. ábra.
Spirál véna graft.
26. ábra.
Varrat a spirál grafton.
A v. cava inferior pótlásánál sikeres volt a spirállal ellátott PTFE Goretex graft is. Megfelelő feltételek mellett történtek endovascularis intervenciók, pl. angioplasztika stentbeültetéssel a vénák rekanalizálására és nyitvatartására, vagy coil spring embolisatiok arterio-venosus fistulánál. Ezek már természetesen a késői ellátás során kerültek sorra a kora nyolcvanas években. Rich azért is fontosnak tartotta a vénás sérülések ellátását, mivel tapasztalata szerint ritkán még az is előfordulhat, hogy az elzáródott vénás érpótló rekanalizálódik (27. ábra).
27. ábra. Rekanalizált véna graft a v. femoralis superficialisban.
Ami az eredményeket illeti, a regiszter szerint az akut műtéti halálozás 1,7% volt. Az érrekonstrukcióknál 30,1%- os összesített szövődményrátát észleltek. A helyreállító műtétek 12,7%-a bizonyult sikertelennek A végtagmentési arány a háborúk történetében az addigi legjobbnak, 87%- osnak bizonyult. Tehát, az addigi legkisebb, 13%-os amputációs rátát sikerült elérniük. De volt olyan team, ahol ez csak 7,9%, vagy akár csak 3,8% volt, mint pl. a III. sz. Sebészeti Kórházban (1966-67). Azonban olyan hely is akadt, ahol 950 eset ellátása során 29.5%-os arányban végeztek amputációt. Mindenütt az arteria poplitea ellátása során észlelték a legtöbb amputációt (29.5-32%). Az összes amputáltak fele arteria poplitea sérült volt. A háború végére, a regiszter szerint, az összesített amputációs ráta 12.7%-ra csökkent.
A fentiek alapján elmondhatjuk, hogy a vietnami háború minden borzalma ellenére jelentős fejlődést hozott az ér - sebészet történetében.
Irodalom
- Daugberty L.: A vietnami háború napról-napra, Hajja Könyvkiadó. Debrecen. 2003.
- McNamara R. S.: In retrospect: The tragedy of Vietnam. New York Vintagae Book 1995
- Long Ngo Vinh: „ Post Paris agreement and struggles” and fall of Saigon In Werner, Jane Susan Huygh, Luu Doan (eds) TheVietnam war: Vietnameese and American perspectives. M. E. Sharpe 1993.
- Rottman Gordon L.: Army of the Republic of Vietnam 1955–75. Osprey. 2010.
- Brigham Robert K.: Life and death in the South Vietnamese Army. University Press of Kansas. 2006.
- Lam Quang Thi: The twenty-five year century: A South Vietnamese general remembers the Indochina war to the fall of SaigonUniversity of North. Texas Press. 2001.
- Kemény J., Nagy T.: Magyar katonák Dél-Vietnamban 1973-1975. Zrinyi Kiadó. 2020.
- Háda B.: Kitörés a múlt homályából. Gondolatok Kemény János és Nagy Tamás Magyar katonák Dél- Vietnamban 1973-1975. című monográfiájáról. Nemzet és Biztonság. 20020. 4. szám 132-137 o.
- Botz L.: Magyar katonák Dél-Vietnamban 1973-1975. Zrinyi Könyvkiadó 2020.
- Rich N., Hughes C.W.: Vietnam Vascular Registry: A preliminary report. Surgery. 1969; 65: 218-226.
- Hata K.W., Propper B., Rich N.: Fifty year anniversary of Vietnam Vascular Registry and historic look of vascular registries. J. Vasc. Surg. 2017; 55: 267-270.
- Rich N.M, Baugh J.H, Hughes C.W.: Acute arterial injuries in Vietnam: 1000 cases. J Trauma. 1970;10:359 –369.
- Bizer L.: Peripheral Vascular Injuries in the Vietnam War-Arch Surg. 1969; 98165-166.
- Bizer R.: Periferal vascularinjuries int he Vietnham War. Arch. Surg. 1971; 102.: 607-613.
- Rich N., Baugh J.H., Hughes M.C.: Significance of complications associated with vascular trauma in Vietnam. Arch. Surg. 1970; 100: 646.651.
- Rich N., Collins G.J., Andersen C.A., McDonald P.T. Kozloff L., RIcotta J.J.: Missile embili J. Traum. 1978; 15: 236-239.
- Nagy I.: Az érsérülések ellátásának fejlődése napjainkig. Orv. Hetil. 2019; 180: 1112-1119.
- Kay B.:Vietnam War-era vascular trauma pioneer by department he funded. Vasc. Spec. HTML Doc.
- Levitsky S., James P.M., Andersom N.W., Hataway R. M.: Vascular trauma in Vietnam battle casualities. Ann. Surg. 1968; 168: 831-836.
- Hancock H., Rasmussen T. E., Rich N. M., Walker A. J.: History of temporaty intravascular shunts in the menagement of vascular injury. V. Vasc. Surg; 52: 1406-1409.
- Rich N. M., Hughes C.W., Bauch J.H.: Manegement of venous injuries. Ann. Surg.1970; 171: 724-730.
- Quan R.,W., Adams E.D., Cox M.W., Fox C.J., Gillespie D.L.: Trauma venous injury civilian and wartime experiences. Perspectives in vascular surgery and endovascular therapy. 2006; 18: 149-156.
Bartos Gábor, Martos Veronika, Bihari Imre
Érbetegségek: 2023/3. 71-77. oldal