1945. május 9-ét tekintjük a II. Világháború befejező napjának. Azóta béke van. De ez csak abból a szempontból igaz, hogy nincs újabb világháború. Valójában, a közben eltelt 77 év egyetlen napja sem múlt el úgy, hogy a Földön valahol ne lett volna háború. Munkánk további részében e lokális háborúk közül vizsgálunk meg néhányat az ér - sérülések háborús ellátása szempontjából.

Érbetegségek: 2023/2. 43-49. oldal

 

Jelen cikkünk a koreai háborúról szól (1950-1953). A koreai félszigetet Japán 1910-ben foglalta el és 1945-ig tartotta hatalmában. A II. Világháború végén a szovjet csapatok, előzetes megállapodás szerint, elfoglalták a félsziget északi felét a 38. szélességi fokig. A déli országrészt az amerikaiak szállták meg. Mindezek következtében, akárcsak Európában, Koreában is, két homlokegyenest ellenkező társadalmi rend jött létre. Mindkét országrész vezetői magukat tartották az egész félsziget törvényes birtokosának.

 

1. ábra.
Visszavonuló dél koreai katonák.

 

2. ábra.
Harcoló amerikaiak.

 

3. ábra.
Szöulba bevonuló északiak.

1950. június 25-én a Kim Ir Szen vezette kommunista Észak-Korea, hadüzenet nélkül megtámadta Dél-Koreát. Az ENSZ erre azonnal nemzetközi haderő kiküldésével reagált, amelyben az amerikai csapatok voltak többségben, s támogatást nyújtottak a megtámadott félnek (1, 2, 3. ábrák). Az északiakat a háttérből a Szovjetunió és Kína támogatta.

 

4. ábra.
MIG-15 szovjet vadászgép.

 

5. ábra.
F-86 SABRE amerikai vadászgép.

 

6. ábra.
Amerikai csapatszállító helikopter a koreai háborúban.

Ebben a háborúban jelentek meg az ún. "lökhajtásos" repülőgépek, s a háború elején közvetlen harcba is bocsátkoztak a szovjet és az amerikai harci repülők (4., 5. ábra). Ugyancsak a koreai háborúban vetették be először a helikoptereket (6. ábra), amelyeknek mind a mai napig, a tábori sebészetben is döntő szerepük van.
A háború 1953-ig tartott, váltakozó hadi szerencsével. Ez volt az egyik legvéresebb háború, amelynek során három millió ember halt meg. (A harci helyzet változásai a 7. ábrán jól követhetők.) Ennek során, kezdetben az északiak elfoglalták majdnem egész Dél-Koreát. Ekkor az amerikaiak, messze a front mögött, Inchonnál partra szállva, hátba támadták az északiakat (8. ábra). Erre az északi hadsereg összeomlott. Nemcsak az ország déli feléről vonultak vissza menekülésszerűen, de az ENSZ csapatok 1950. november vége felé már csaknem az egész északi országrészt, közel a kínai határig előrenyomulva, elfoglalták.

 

7. ábra.
A harctéri helyzet változásai a koreai háborúban.

 

8. ábra.
Az inchoni amerikai patra szállás, amely gyökeresen megfordította a háború menetét.

Ekkor azonban, nem hivatalosan, beavatkozott a háborúba Kína. Az ún. "kínai önkéntesek" szálltak harcba az északiak mellett. A rosszul felszerelt, de sok tízezres, de lehet, hogy százezres, egyesek szerint közel egymilliós létszámú gyalogsági haderő, két év és nyolc hónapos harcban, óriási vérveszteség árán, visszanyomta az amerikaiakat és szövetségeseiket az eredeti országhatár közelébe. Ekkor, 1953. július 27-én kötötték meg a fegyverszünetet Panmindzsonban (9. ábra). A két ország között azóta sincs békeszerződés.

 

9. ábra.
A fegyverszünet megkötése Panmindzsonban 1953. júl. 27.

A hadviselő felek érsebészeti ellátásáról

A két koreai hadsereg tábori sebészete

Sem az észak-, sem a dél-koreai hadsereg, sem pedig a "kínai önkéntesek" tábori egészségügyi szolgálatáról nem tudtunk megbízható adatokat gyűjteni. Feltehetően az északiak, de kínaiak is, a II. világháborús szovjet, a déli hadsereg pedig az amerikaihoz hasonló szervezésben működött, csak valószínűleg sokkal szegényesebb formában.
A koreai háborúban a magyarok is ott voltak (1-3). Az akkori magyar kormány ugyanis önként jelentkezett személyzettel tábori kórházat küldött az északiak megsegítésre. E kórházat Rákosi Mátyásról nevezték el.
A háború befejezéséig hadi- utána pedig polgári kórházként működött. Fél-egyéves váltásokban, nyolc csoportban, 225 mindkét nembeli orvos és egészségügyi szakdolgozó szolgált ebben a kórházban, amelyet 1957-ben átadtak a helyieknek. Ma is működik Szarivonban tartományi kórházként és emlékoszlop őrzi a magyar elődök emlékét. A továbbiakban e kórház háborús történetét ismertetjük (4,5).

 

10. ábra.
Magyar orvos, koreai betegek.

Az első magyar csoport 1950. július 20-án repülőgéppel indult Koreába. A kórházat, amely akkor 400 ágyas volt, a Phenjantól kb. 25 km-re fekvő Csunvai nevű helységben, egy kiürített iskolaépületben állították fel (10. ábra). Elhelyezése elég szerencsétlen volt, mert a vasút, ill. katonai szempontból fontos objektumok közelébe települt, ezáltal a légitámadás veszélyének fokozottan ki volt téve.
Augusztus 10-én érkeztek az első sebesültek. Mindjárt, működésük legelején, augusztus 29-én, amerikai légitámadás pusztította el intézményüket. A kórházat az amerikai repülők annak ellenére megtámadták, hogy udvarán, jól látható, hatalmas vörös keresztet helyeztek el. Számos halott és sebesült volt. Szerencsére a magyarok közül senkinek nem esett baja.
Valamivel később, Jandokban újjászervezték a magyar kórházat, ekkor már 1200 ággyal, amelyet valamivel később 2500 ágyasra bővítettek. Többszáz műtétet, rengeteg gipszelést és sok ezer kötözést végeztek. Októberben tovább települtek Mampába.

 

11. ábra.
A magyar kórház egyik decentralizált részlege.

Az amerikaiak sikeres ellentámadása idején menekülésszerű visszavonulásban voltak ők is. Sőt az év vége felé kimenekültek Koreából, s a Jalu határfolyó túloldalán, a mandzsúriai határmenti, kínai Ziánban állapodtak meg, majd még távolabb, Mukdenbe vonultak vissza. Itt ismét súlyos légitámadás érte őket, a magyar kórházat másodszor is megsemmisítve. 1950 végén Magyarország ismét újabb teljes kórházi felszerelést küldött ki. A súlyos harcok idején a koreaiak számos kitüntetésben részesítették a bátor helytállást mutató magyar egészségügyieket.
A második orvos-egészségügyi csoport 1951 februárban ment ki, s a kínai Csang Csungban dolgoztak. A nagy kínai támadás nyomán, 1951 júniusában, mintegy 1000 ágyas kórházukkal tértek vissza Koreába. Az állandó légi - támadások miatt a kórházat széttelepítve decentralizálták (11. ábra), egyben igyekeztek szakosítani az egyes részeket a sérülések fajtái szerint.

 

12. ábra.
Koreai-magyar kórházi személyzet.

A specializáció során ún. shockszobát is létesítettek, mintegy a később általánossá lett intenzív részlegek elődjeként. Ebben az időben a katonák mellett nagyon sok polgári sérültet is gyógyítottak. A kórházi munka mellett területi hygiénés és járványügyi munkával is segítették a lakosságot.
A harmadik magyar csoport 1952 januárban érkezett ki. Munkájukat három súlyos légitámadás zavarta meg május 4-én, június 2-án, ill. július 6-án. Az amerikaiak bevetették a napalm bombákat is. Ez a gyújtóbomba súlyos sérülések mellett nagy psychés csapást is jelentett. Bár sokan meghaltak, a magyarok ezúttal is sértetlenek maradtak, de jó néhányan idegileg összeomlottak, s ebből számos gondjuk támadt. Ez idő tájt a kórház ismét 1000 ágyas volt.
Az állandó életveszély és a rendkívül mostoha viszonyok ellenére a személyzet koreai és magyar tagjai igazi bajtársi, jó baráti kapcsolatban dolgoztak együtt (12. ábra). Munka közben szervezetileg is tovább fejlődtek. Transzfúziós szobát, készenléti műtőt rendeztek be és sziklabarlangi műtőket létesítettek. A háború vége felé 500 ágyas mobil kórházat szerveztek, amelyik az amerikai M.A.S.H.-hoz.hasonló lehetett.
A negyedik csoport 1952 szeptemberben utazott ki. A nyomasztó amerikai légi fölény miatt, akárcsak elődeik, ők is állandó légi- és életveszélyben dolgoztak. Októberben ismét nagy légitámadás okozott hatalmas károkat és áldozatokat a magyar kórháznak. A légi csapás kíméletlenségére jellemző, hogy az említett 1952. október 31-én a kórházat ért súlyos támadásban 260 beteg halt meg.
1953. februárban az előrenyomulás során, a középkoreai Szongmingbe kerültek. Itt ért véget számukra is a háború. A magyar kórház további, a fegyverszünet megkötése utáni sorsával e munkánkban nem foglalkozunk. Ide illesztjük a harci cselekmények idején szolgálatot teljesítő, rendelkezésre álló adatok alapján megismert magyarok névsorát:

1. csoport
Csoportvezető: dr. Diner Ottó
A csoport tagjai: dr. Bálint Pál, dr. Fodor Sándor, dr. László András, dr. Meggyesi Zoltán, dr. Rácz György, dr. Remete Tibor, dr. Soóky László, dr. Vas György, Bereczki Istvánné, dr. Karádi Györgyné, Gacsáy Anna, Hauer Anna, Heltai Tibor, Kertész László, Nemes Aurél, Németh Erzsébet, Söjtöri Géza, Szetei Sándor.

2. csoport
Csoportvezető: dr. Sőrés Bálint
A csoport tagjai: dr. Brüll Ottó, dr, Dénes János, dr. Herczeg Miklós, dr. Major János, dr. Padányi Alajos, dr. Pásztor Emil, dr. Wittmann István, dr. Zoltán János, Csákány Eszter, Farkas Erzsébet, Hartmann Adél, Heltai Tibor, Horváth Anna, Kárpáti József, Miskolczi Ferenc, Teschmajer Erzsébet, Tóth Ferenc, Tóth Lajos, Tőzsér József.

3. csoport Csoportvezető: dr. János György
A csoport tagjai: dr. Adorján József, dr. Bálint György, dr. Bonta János, dr. Frankl Zoltán, dr. Galambos József, dr. Lévai Károly, dr. Loványi István, dr. Sándor Lajos, dr. Siklós István, dr. Török István, Borsos János, Buda Ferenc, Csonka Mária, Csősz Jenő, Habinay Rózsa, Hollander Ferenc, Kovács Imre, Mayer Józsefné, Nagy Mária.

4. csoport
Csoportvezető: dr. Mincsev Mihály
A csoport tagjai: dr. Budai István, dr. Gegely Rezső, dr. Gonda András, dr. Hermann István, dr. Karádi György, dr. Kertész Jenő, dr. Lendranics István, dr. Márton Anna, dr. Nádasi Antal, dr. Peer Gyula, dr. Sallai Márta, dr. Szemancsik Jenő, dr. Várterész Vilmos, Alaxai Márta, Árpás Antal, Bíró Endre, Csöge József, Fazekas Éva, Gera László, Kaun Józsefné, Németh Lajos, Szabó Erzsébet, Tőke István.

A kórházat két koreai orvos tiszt vezette igazgatóként és helyetteseként. A gazdasági igazgató, aki a magyar - országi beszerzéseket és az utánpótlást is szervezte Heltai Tibor volt. Mivel a magyarok többsége orvos és műtősnő volt, a többi szükséges munkakört koreaiak töltötték be. A magyarok valamennyien beszéltek idegen nyelveket, angolt, németet, oroszt. A helyiek többsége csak koreai nyelven tudott beszélni, kivéve néhány oroszul, ill. németül tudó orvost. Más-más volt az orvosi és személyi kultúrájuk is. A kezdeti nehézségeket leszámítva azonban igen gyorsan jó, sőt remek szakmai együttműködés alakult ki köztük. A koreaiak nagyon segítő- és szolgálatkészek voltak, s igen tanulékonyak. Számosan többé-kevésbé jól megtanultak magyarul is. Így pl. a kórház koreai igazgatóhelyettese is jól beszélt és írt magyar nyelven (40). A munkakapcsolatok mellett őszinte barátságok, sőt szerelmi viszonyok is kialakultak, bár ezt a szabályok szigorúan tiltották. Három magyar orvos ennek ellenére megnősült, némi diplomáciai bonyodalmat okozva a koreai hatóságoknak.

 

13. ábra.
Kulka Frigyes koreai háború idején.

Több, jó nevű magyar orvos szolgált e kórházban. Leghíresebb Kulka Frigyes, későbbi szegedi majd budapesti sebész professzor volt (13. ábra), aki két alkalommal is járt Koreában. Első ízben, 1951-ben, a második csoporttal érkezett ki, amikor frontkörülmények között dolgozott a hadi kórházban, ahová a vizet messziről, bivaly-szekérrel szállították, s az áramot a műtőben és a rtg géphez is, emberi erővel hajtott biciklis generátorral szolgáltatták. A második kiküldetése már a fegyverszünet utáni időben történt. Kulka nemzetközi hírű mellkas sebész lett. Számos olyan műtéti megoldás származik tőle, amelyeket koreai tapasztalatai alapján dolgozott ki. Állítólag ő végezte az első mellkas sebészeti műtétet Koreában.
A másik kiválóság Zoltán János orvos őrnagy volt, aki a második csoportban teljesített szolgálatot. Hazatérve, 1953-ban, a harmadik csoportban dolgozó Galambos József orvos alezredessel a Honvédorvos című katona-egészségügyi szaklapban, cikksorozatban írták le koreai rekonstrukciós sebészeti tapasztalataikat (6-16). Külön megemlítendő, hogy Zoltán János megtanult beszélni és írni koreai nyelven. Ő professzori rangban egyike lett a hazai plasztikai és rekonstrukciós sebészet megalapítóinak. Szépirodalmi műben is megörökítette háborús emlékeit. Szerzőtársa, Galambos József lett a Kun utcai, később a Szövetség u. Kórház osztályvezető plasztikai sebész főorvosa. Gergely Rezső, a János Kórház későbbi o.v. sebész főorvosa szintén e témában ismertette koreai tapasztalatait. A negyedik csoportban volt Peer Gyula neves kézsebész is. Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a magyar rekonstrukciós plasztikai sebészet, az ötvenes években, a koreai háborús tapasztalatok nyomán virágzott fel.
A magyar hadikórház a háború három éve alatt 120 ezer sebesültet, ill. beteget látott el és mintegy 7000 komoly műtétet végzett. Betegeik többsége természetesen az északi katonák közül került ki, de mint korábban említettük, ápoltak polgári lakosokat is, köztük helyi, sőt országos nevességeket, így például Kim Ir Szen rokonát is. Gyógyítottak dél koreai katonákat is, akik hadifoglyok voltak, de állítólag voltak olyan dél-koreai betegeik is, akik a túloldalról szöktek át, mert a magyar orvosok híre eljutott oda is és velük akarták meggyógyíttatni magukat.
Itt említjük meg, hogy az észak-koreai hadsereg egészségügyi vezetőinek véleménye szerint a magyar kórház munkája és eredményei felülmúlták mind a koreaiakét, mind a kinaiakét, sőt más szocialista országokból érkezett kórházakét is. Ez részben amiatt lehetett, mert minden magyar csoportban, dacára az igen nehéz körülményeknek, részletes, szakszerű dokumentálást végeztek és folyamatosan nagy súlyt helyeztek a kórházi személyzet képzésére és továbbképzésére.
A harctéri munka mellett szakmai, tudományos kapcsolatot létesítettek a szintén Koreában dolgozó, lengyel, román, csehszlovák és kínai kórházak orvosaival. Sok, magas rangú koreai orvos látogatójuk is volt. A magyar orvosok, a többi szocialista országból érkezett kollégáikkal, nemzetközi tudományos konferenciát is szerveztek tapasztalatcsere céljából. E tanácskozáson természetesen részt vettek a koreaiak is. A magyarok szintén jelen voltak a Koreai Sebészkongresszuson, ahol hét előadást tartottak.
Szólni kell a magyarok emberi kapcsolatairól. A kint dolgozó magyar egészségügyieket mélyen megindította a koreai emberek szenvedése, a sok nélkülözés, pusztulás, halál. Őszinte együttérzés, részvét, barátság alakult ki bennük. Mindent megtettek, hogy segíthessenek. A magyar személyzet áldozatkészségére jellemző, hogy kemény és veszélyes munkájuk mellett nem egyszer saját vérüket is adták a koreai sebesülteknek. Emlékük minden elismerésünket megérdemli.
Itt említem meg, hogy kórházunk személyzete működésük során mindvégig és minden helyen érezhette a betegek, a lakosság és a hatóságok jóindulatát, segítségét és háláját. Jó kapcsolatban voltak a "kínai önkéntesekkel" is.
A magyarok, bárhol is tartózkodtak az országban, részt vettek a helyiek kulturális és társadalmi életében, megjelentek rendezvényeiken, ünnepségeiken, de azt a koreai emberek el is várták tőlük és baráti szeretettel vették körül őket.
Többször említettük, hogy dacára a sok légi támadásnak, a magyarok nem sérültek meg. Tudomásunk szerint, két kivétel volt. Frankl Zoltán szájsebész, ill. az egyik nem orvos férfi dolgozó, akiket sérülésük miatt haza kellett hozni. Volt egy halálos áldozata is a koreai missziónak: Magyar Miklós főorvos ott szerzett betegsége miatt halt meg. Karádi Györgynét ugyancsak ott kapott súlyos betegsége miatt kellett hazaszállítani.
A magyar kórház jelentős hadisebészeti tevékenységében szükségszerűen sok érsérült ellátásának is szerepelnie kellett. Ezt kutatva átnéztük a szóba jöhető, akkori hazai tudományos szaklapokat (Magyar Sebészet, Orvosi Hetilap 1951-1956 évfolyamok), továbbá a vonatkozó levéltári anyagot is (17-20). Azonban, sajnálatos módon erről egyetlen forrást sem találtunk, holott munkánk jellege szempontjából ez a téma lett volna a legfontosabb. Ennek valószínű oka az, hogy a magyar személyzet tagjai között nem volt érsebész, de nem is lehetett. A koreai háború idején ugyanis Magyarországon még nem volt specializálódott érsebészeti szakág. A hazai érsebészet majdani fellegvára, a Városmajori Klinika 1951-ben alakult meg Littmann Imre professzor vezetésével az államosított János Szanatóriumból. Első neve Sebésztovábbképző, majd BOTE IV. sz. Sebészeti Klinika volt. Ezt a klinikát eleve katonaorvosi képzés céljából hozták létre, de szolgálta az általános orvosképzést is. Hamarosan oda került Soltész Lajos és más, alapító érsebészek. Nyilván már akkor megindultak az érsebészeti kezdeményezések, de hazánk első érsebészeti osztályát csak 1953-ban, szinte a koreai háború fegyverszünetével egyidőben szervezték meg a klinikán. A koreai háborúban szolgáló magyar sebészek elvben ugyan biztosan ismerték az érvarratot és alkalmazták is, de nyilván kevesebb tapasztalattal rendelkeztek ezen a téren.
A fentiekből következik, hogy bár az első négy orvos csoportban voltak néhányan a városmajori klinikáról is (pl. Vas György, Padányi János), de ennek hatása az érsebészeti gyakorlat, az ellátás minősége vonatkozásában még nem mutatkozott meg. A koreai háború és a szembeálló felek harci módszereiből, a sebesültek kiürítési lehetőségeiből arra következtethetünk, hogy az érsebészeti ellátásra szorulók döntő többsége végtagsérült lehetett, ezek között is az alsó végtag sérültjei lehettek többségben.
Valószínűleg az érlekötés volt a domináns módszer. Ennek megfelelően a más helyekről ismert statisztikák alapján a ligaturát követő amputációk elsősorban az artéria poplitea lekötése után váltak szükségessé. Feltehetően, amikor a harctéri körülmények megengedték, végeztek éroldalvarratot és készítettek ér-anasztomozisokat is, bár nem ismerjük az ehhez szükséges műszer-ellátottságot és atraumatikus varróanyag-ellátást. Azt tudjuk, hogy a kora ötvenes években, a vasfüggöny idején, a szocialista országok - ban, akárcsak manapság, nem gyártottak atraumatkus varróanyagot. Ezt Nyugatról hozták be, de nyilván korlátolt mennyiségben. Nincs adatunk arra, milyen esetleges importkorlátozások lehettek a politikai és a katonai szembenállás miatt. A szocialista országokban először az NDKban gyártottak atrumaticus tűvel ellátott érvarróanyagot, nem sterilizált kiszerelésben. Később már volt MEDICOR márkájú magyar varróanyag is, de idővel megszüntették gyártását. Mindez azonban, tudomásunk szerint, már jóval a koreai harcok befejezése után történt. (A szerző személyes tapasztalatai szerint, mind a kelet-német, mind a magyar atraumatikus varróanyag egyébként jól használható volt.)
A koreai háborús magyar érsebészeti tapasztalatokról szóló információink tehát sajnos, hiányosak.

 

14. ábra.
Műtő a M.A.S.H.-ben.

Az amerikai tábori sebészet

A korerai háborúban elért legnagyobb eredményét Hughes C. W. közleményéből vett idézettel jellemezhetjük: "Probably the most important advances made in surgery as a result of the Korean War were those made in the repair of acute arterial injuries." Tehát az akut érsérülések helyreállító sebészetében elért haladásról van szó. Mindezt a továbbiakban történeti keretbe ágyazva ismertetjük (21, 23). A haladás legfőbb oka két külső tényező, az egyik a II. Világháborúban létrejött Mobil Tábori Sebészeti Kórháznak, a M.A.S.H rendszernek köszönhető, a másik ok a mentőhelikopterek megjelenése volt. Következésképpen a sérülés és az első szakellátás közötti időt jelentősen csökkenteni tudták. (14., 15. ábra). Érdekes ma megnézni ezeket a viszonylag még primitív, de igen hatékony kis légi járműveket, amelyek a gép két oldalára erősített koporsószerű, átlátszó műanyag dobozban szállították a sebesülteket.
A tárgyi feltételek jelentős változása mellett az igazi fordulatot a tábori kórházak orvosainak szemléletváltozása indította el és bontakoztatta ki (21-23). A háború kezdetén még a II. Világháború tapasztalataira alapított, Michael. E. DeBakey nevével jelzett, egyértelműen konzervatív nézet uralkodott: nevezetesen, az érsérülések akút ellátásában a sérült ereket az esetek döntő többségében le kell kötni, s csak elvétve van lehetőség a helyreállító érsebészetre. Ez a doktrína annyira uralkodó volt, hogy szinte dogmává merevedett. A témát nem, vagy kevéssé ismerő harctéri orvosok úgy érezhették, büntetésre kell számítaniuk, ha eltérnek ezektől a dogmáktól. Megjegyzendő, hogy már a II. Világháború utolsó hónapjaiban több hadisebész mégiscsak eltért ezektől a megrögzött elvektől és eredményesen rekonstruált ereket, sok sebesült végtagját és életét megmentve, de mindez a hadi sebészeti közvéleményben még nem került felszínre.
A koreai háború kitörésekor nagyszámú tapasztalatlan, vagy kevés tapasztalattal rendelkező sebész került a tábori kórházakba, akik a már említett doktrínát eleinte betartották. Ugyanakkor a rossz eredmények ellen lázadva hatékonyabb eljárásokat kerestek. Sokan a végtagi akút érsérülések ellátásában, ösztönösen, jó néhányan az idősebb sebészek támogatásával, tudatosan a rekonstruktív érműtétek felé kezdtek fordulni. Ez a fordulat 1952-ben már igen jelentős volt.
Akkor az is kiderült, hogy elégtelen, vagy hiányzik a szükséges műszertár és varróanyag. Alig volt atraumatikus érleszorító vagy tűfogó. Nem volt, vagy csak kevés az 5/0-ás varrófonal. Ezt nehéz volt gyorsan pótolni. Ekkor kezdték el az ereket kevésbé traumatizáló, gumidraines leszorítást. Többen, nem hivatalos úton koreai, vagy japán ezüstművesekkel készíttettek klammereket. Keresték a megfelelő varróanyag-forrásokat is.

 

15. ábra.
Sioux-I. mentőhelikopter.

Igyekezetük nem volt hiábavaló. Az eredmények kezdtek javulni. Azonban a korábbi dogma szigorúságától való félelemre jellemző, hogy a kezdeti jó eredményeket nem siettek közölni. Az, az orvoslásban szokatlan és etikailag is vitatható gyakorlat jelent meg, hogy néhány kolléga az új rekonstrukciós műtétet először ellenséges, észak-kóreai, ill. kínai sebesülteken gyakorolta be. Látva a sikert, az egészségügyi vezetés engedélyezte, sőt igyekezett elősegíteni az új irányzatot. Elrendelték például a Potts-féle érszorító soron kívüli tömeggyártását. Carl. W. Hughes kutyakísérleteket szervezett az érvarrat megtanítására.
Az új irányzatnak számos neves képviselője volt, akik közül néhányat név szerint is megemlítünk: Edward W. Jahnke, Sam Seeley, John Howard, Haskel Ziperman, Frank C. John Coleman, Otto Apel, Frank C. Spencer, Carl W. Hughes (16. ábra). (24-26).

 

16. ábra.
Carl W. Hughes.

Példaként említhető, hogy Jahnke 34 rekonstrukciós nagyér-műtéte után az amputációs ráta csak 8,8% volt, és 43 kisartériás helyreállító műtéte után is mindössze 11,6% (27). Inui 75 artériás sérülés rekonstrukciós ellátása során csak 5 amputációt végzett. Hughes által közölt szériában 304 nagy artéria sérülésből 268 esetben végeztek rekonstrukciót (érvarrat, anastomosis, autolog vénaátültetés, ill. a harctéren nyert artériákból konzerváló oldatban tárolt homograft), s csak 35 esetben végeztek érlekötést. A helyreállító műtétek után 13%-ban kellet amputálni, míg a ligaturák után 51%-ban. (Összehasonlításul a II. Világháborúban a rekonstructiók után 34%, a ligaturák után pedig szintén 51% volt az amputációk aránya.)
A helyreállító műtétek közül legjobb eredményeket az artériás oldalvarrattal érték el. Ezután következett a körkörös érvarrat, ill. az autológ vénagraft interpositiója, végül a homograftok. Ez utóbbiak nem váltak be igazán. Már a korai postoperatív fázisban sok volt velük a szövődmény és a kudarc. Hosszú távon nem voltak jók az eredmények.
Hughes három tanulmányt is közzétett érrekonstrukciós sorozataiból. A harmadik tanulmányban 181 érsérülés helyreállító műtéteinek eredményeit adta meg. 79 nagy-artéria, 31 kisartéria sérülés, ill. 71 nagyvéna sérülésének helyreállítási eredményeként 89%-ban sikeres volt a végtagmentés kísérlete, s csak 11% volt az amputációs ráta (25, 28, 29).
Az amerikai érsebészek sikeres működése következtében a háború elején észlelt 48- 62%-os amputációs arány a háború végére, 1953-ra, 7%-ra zuhant, a sikeres reconstrukcióknak köszönhetően. Ez volt a háborúk eddigi történetében a végtagi érsérülések ellátásának legjobb eredménye. Mindebből kitűnik, hogy a koreai háborús érsebészet, az amerikaiak jóvoltából, igazi fordulatot hozott a hadi érsérültek ellátásában.

Irodalom

1. Kocsis P.: A Rákosi Mátyás hadikórház. Magyar orvosok Koreában 1950-1957.Rubicon. Tört. Mag. 2019. 30. 2-3. 92-97.
   
   
2. Csoma M.: Rákosi Mátyás Kórház. Észak-Korea. Ludovika Egyet. Kiad. 2021.
   
   
3. Szerk. biz.+szerzőcsop.:A Városmajori Klinika első 100 éve. Semmelweis Kiadó 2012.
   
   
4. Nagy I.: Az érsérülések ellátásának fejlődése napjainkig. Orv. Hetil. 2019; 160: 1112-1119.
   
   
5. Bartos G., Bihari I., Markovics G.: A hazai érvarrat története. Érbetegségek. 2010; 17: 41-49.
   
   
6. Gergely R.: Háborús kézsérülés korai nyeles lebeny plasztikája. Honvédorvos. 1955; 5: 421-424.
   
   
7. Zoltán J., Galambos J.: Háborús plasztikai sebészet I. A Háborús plasztikai sebészet alapelemei. Honvédorvos. 1953; 3: 540-548.
   
   
8. Zoltán J., Galambos J.: Háborús plasztikai sebészet. II. A szövethiányok pótlásának módszeri. Honvédorvos; 1953; 3: 669-662.
   
   
9. Zoltán J., Galambos J.: Háborús plasztikai sebészet V. Koponyacsontok hiányainak pótlása. Honvédorvos. 1953; 2: 971-986.
   
   
10. Zoltán J., Galambos J.: Háborús plasztikai sebészet. VI. Nem áthatoló arcsérülések plasztikai műtétei 1953; 2: 1143-1153.
    
    
11. Zoltán J., Galambos J.: Háborús plasztikai sebészet. VII. A szemhéj háborús sérüléseinek plasztikai sebészete. Honvédorvos. 1953; 3: 1330-1343.
    
    
12. Zoltán J., Galambos J.: Háborús plasztikai sebészet. VIII. Filatov hengerlebeny plasztikája. Honvédorvos. 1953; 3: 750-7545.
    
    
13. Zoltán J., Galambos J.: Háborús plasztikai sebészet. IX. Ajakhiányok pótlása a környező szövetek felhasználásával. Honvédorvos. 1954. 4: 136-138,
    
    
14. Gergely R., Hermann I.: Tapasztalataink a másodlagos sebzárással háborús sérülések kezelésében. Katonaorvosi Szemle. 1954; 6: 817-823.
    
    
15. Zoltán J.: A kéz lőtt sérülései. (III. Befejző rész) Honvédorvos. 1951; 1:757-762.
    
    
16. Zoltán J.: A láb bőrhiányaiak pótlása keresztezett végtaglebennyel. Honvédorvosi Szemle. 1954; 802-817.
    
    
17. A 47- sz. hadikórház igazgatójának beszámolója az I. csoport koreai egészségügyi munkájáról. É. n. (magyar gépirat). Semmelweiss Orvostudományi Múzeum Könyvtári Levéltár
    
    
18. Dr. Sőrés Bálint, a II. csoport vezetőjének jelentése a csoport tevékenységéről. É. n. (magyar fénymásolat) Semmelweiss Orvostudományi Múzeum Könyvtári Levéltár
    
    
19. Dr. János György őrnagy, a III. csoport vezetőjének jelentése a csoport tevékenységéről. É. n. (magyar fénymásolat, Semmelweiss Orvostudományi Múzeum Könyvtári Levéltár
    
    
20. Dr. Minczer Mihály, a IV. csoport vezetőjének jelentése a csoport tevékenységéről. É. n. (magyar gépirat. , Semmelweiss Orvostudományi Múzeum Könyvtári Levéltár
    
    
21. Ascensio J. A., Petrone P. Alonso A. P., Verde J. M., Martin M. J. Sanchez W., Smith S., Marini c. P.: Contemporary wars and their contributions to vascular injury. Eur. J. Trauma Emerg. Surg. 2015; 41: 2.
    
    
22. Friedman S.G.: Korea M.A.S.H an accidental pioneers of vasculat surgery. Historical vignettes in vacular surgery Elsevier Inc. 2017.
    
    
23. Baker M. S.: Lead, follow, on get out way-how bold young surgeons brought vascular surgery into clinical practice from the Korean battlefield. Ann. Surg. 2016; 3: 258-262.
    
    
24. Spencer F. D., C., Grew R. V.: Manegement of arterial injuries in battle casualities. Ann. Surg. 1955; 141: 304-313.
    
    
25. Hughes C. W.: Arterial repair in Korean War. Ann. Surg. 1958; 147: 555-561.
    
    
26. Grant R. N.: Front line in Korea. Mil. Med. 1954; 4: 266-269.
    
    
27. Jahnke E., Howard J.M.: Primary repair of major arterial injuries. Arch. Surg. 1953; 66: 646.
    
    
28. Hughes C.W.: Acute vascular trauma in Korean war casualities. Surg. Gynec. Obstet. 1954; 99: 91.
    
    
29. Hughes C. W.: The primary repair wounds of major arteries. Ann.Surg. 1955; 141:297-303.
    
    

BARTOS GÁBOR, MARTOS VERONIKA, BIHARI IMRE

---

Érbetegségek: 2023/2. 43-49. oldal