Egyik korábbi munkánkban megemlékeztünk a külföldön dolgozó magyar származású kutatókról és érsebészekről (1). Közülük az időben visszamenve az egyik legrégebbi Nobl Gábor (1864-1938) neves dermatológus és flebológus volt, aki szinte egész munkásságát Bécsben fejtette ki. Életkorban, élethelyzetben szinte ikertestvére lehetett volna Ullmann Imre (1861-1937), aki bár Magyarországon született, de orvostanhallgató korától kezdve, pályája befejezéséig, ő is Bécsben dolgozott. Élete során híres emberré vált úgy, mint Noble Gábor, de halála után emléke jó ideig a feledés homályába merült. Mára azonban világhírűvé vált. Ő volt ugyanis az első kutató, aki sikeres vese transzplantációs kísérletet végzett. A témával foglalkozó bármilyen nyelvű hivatkozásban megtaláljuk nevét és híres kísérletét.

Érbetegségek: 2022/4. 171-179. oldal

 

Életrajzával is sokan foglakoztak, köztük van Anton Eiselsberg, Schnitzler József, Török Béla, Nagy Judit, Erna Lesky és Emed Alexander (2, 3, 4, 5, 6, 7). A továbbiakban az ő munkáik nyomán mi is leírjuk Ullmann Imre életét és értékes életművét. Közlésünk abban tér el más, hasonló biográfiáktól, hogy munkánkban megkíséreljük részletesebben leírni Ullmann azon transzplantációs kísérleteit is, amelyek nem a veseátültetéssel voltak kapcsolatosak, kihangsúlyozva Ullman szerepét és jelentőségét a magyar érsebészet történetében.

1. ábra.
Szent Kozma és Szent Damján csodatétele.

Ullmann Imre történetének előzményeként utalunk arra, hogy az ember mindig vágyott arra, hogy elveszített testrészeit pótolni lehessen. Ez a vágy a korábbi idők szintjén leginkább a végtagokra korlátozódott. Az ókorból számos, erre vonatkozó mitológiai történetet ismerünk, úgy szintén a középkorból is.
Ezek közül az egyik leghíresebb Szent Kozma és Szent Damján legendája, akik egy templomszolga elveszített alsó végtagját egy halott mór lábával pótolták (1. ábra). További substitutio, így a szövet és a szervpótlás gondolata a XIX. század második fele előtt fel sem merülhetett.

2. ábra.
A pécsi Fő tér Ullmann korában.

Ullmann Imre Pécsett született 1861-ben (2. ábra). Édesapja neves orvos volt, halála után utcát neveztek el róla. A fiatal Ullman a pécsi cisztercita gimnáziumba járt, ahol a diákok irodalmi körének jegyzője (3. ábra), majd elnöke lett. Tanulmányai során, több téren is kitűnt: latin, magyar, görög, német, földrajzi és történelmi ismeretei kimagaslóak voltak. Ott is érettségizett 1878-ban.
Ezt követően, a híres Bécsi Orvostudományi Egyetemre iratkozott be. Érdekességként említjük, hogy Pécsről akkor könnyebben el lehetett jutni Bécsbe, mint Budapestre, ahol szintén folyt orvosképzés, mert Bécsbe közvetlen vasúti összeköttetés volt.

3. ábra.
Ullmann Imre diákkori aláírása.

Korai pályaszakasza: 1884-ben avatták orvossá. Diplomája megszerzése után megkapta a legjobb hallgatók számára fenntartott kétéves ösztöndíjat, így került a bécsi I. sz. Sebészeti Klinikára, ahol 1884 és 1889 között Eduárd Albert professzor mellett dolgozott. Sebészi kiképzése közben főnöke több alkalommal továbbképző tanulmányutakat szervezett számára, így Göttingenbe és Lipcsébe jutott el. 1885-ben Robert Koch-hoz ment Berlinbe, ahol a jövőbeli sebészi munkájához szükséges és személyes érdeklődésének is tárgyát képező, bakteriológiai ismereteket szerzett. Itt tanulmányozta a staphylococcus bacteriumot, s az általa okozott betegségeket. Ezután lehetősége nyílt, hogy Párisba menjen Pasteurhöz. Itt tanulta meg a kísérleti munka módszereit, beleértve az állatkísérleteket is. Annyira lelkesedett Pasteur felfedezése, a rabies elleni vakcina iránt, hogy önkéntesként ő is beoltatta magát, amit akkor sokan nem tartottak kockázatmentesnek. E tettéért Pasteur mindig hálás volt és barátságába fogadta.
1886-ban, Bécsbe visszatérve, maga is a veszettség elleni védőoltás aktív terjesztője lett. Erről a munkájáról 1887-ben tudományos folyóiratban is beszámolt (8). Már ezzel a tevékenységével ismertséget szerzett. Ez a törekvése azonban erős ellenállásba ütközött, egyes szaktekintélyek, így Anton von Frisch professzor részéről, annyira, hogy az oltásokat le kellett állítania. Csak évek múlva, 1894-ben engedélyezték a védőoltások újra bevezetését. Ebben Ullmann Imrének ismét oroszlánrésze volt (9).

4. ábra.
A Hartmann utcai ferences nővérek kolostor-kórháza.

1886-1889 között klinikai sebész asszisztensként dolgozott. Szakképesítést nyert, sőt 1891-ben habilitált, és docens lett. Habilitációs disszertációjának címe: „Beiträge zur Lehre der Osteomyelitis acuta” (10) volt. Ez a munka a Koch-laboratóriumban folytatott tanulmányának lett az eredménye, és füzet formában meg is megjelent. Ezután, 1892-ben megvált az egyetemtől és a ferences irgalmas nővérek Hartmann utcai Klosterspitaljában (4. ábra) lett sebész főorvos, ahol 20 évig dolgozott. Idővel az intézmény igazgatójának nevezték ki.
Kórházi munkája során több sebésztechnikai újítást vezetett be, amelyekről demonstrációkat tartott az Orvos Társaság ülésein. Különösen a hasi sebészet területén volt innovatív. Szellemes új eljárást vezetett be a bélvarrat tökéletesítésére és módosította a gastrostomia technikáját. Egyike volt (ha nem az első), aki májresectiot végzett. Epeúti műtéteknél is újítást vezetett be, az ostoeomyelitis kezelésében szintén. Elsőként távolított el vesica seminalist. Ínplasticát írt le a hallux valgus gyógyítására (cit. 11).
Remek előadó volt, számos orvostovábbképző tanfolyamot tartott, még külföldi orvosoknak is. Több nemzetközi kongresszusra is meghívták. Levelező tagja lett a Belga Sebész Társaságnak, a Lyoni Orvos Társaságnak, és az Antwerpeni Orvosi Társaságnak. A Francia Sebész Társaság kongresszusain többször volt tiszteletbeli elnök.

5. ábra.
Ullmann Imre laboratóriumában.

Sok irányú általános sebészeti kezdeményezéseiről és eredményeiről a "Die Fortschritte der Chirurgie in den letzten Jahren." című munkájában számolt be 1900-ban (12), amely külön kiadvány formájában jelent meg.
Kutató, tudományos munkásságának kezdete: Itteni kórházi tevékenysége idején kezdte el és vitte végig a szervátültetésekkel foglalkozó, sokirányú munkásságát, amelyet 1896 körül kezdett el (5. ábra). Tudnunk kell, hogy kísérletei színtere nagyrészt a Sigmund Exner professzor vezetése alatt álló Élettani Intézet volt.
Ezt a többirányú tevékenységének elemeit érdemesnek tartjuk az őt méltató utódok egyikének, Druml W. munkájából kölcsönzött, alábbi felsorolásban bemutatni (13):
Resuscitatio: A transzplantációs kísérleteket megelőzően azt is érdemes még megemlíteni, hogy mivel állatkísérletei során többször észlelt szívmegállást, Ulmann az elsők között (esetleg elsőként) végzett thoracotomiából sikeres szívmasszázst, s ezzel a resuscitatio korai úttörője lett (14).
Transzplantációs munkájának általános jellemzése: Kísérletes munkája során eleinte főként endokrin szerveket, (pajzsmirigy, mellékpajzsmirigy, here, ovárium) ültetett át a kiesett funkció pótlására, majd bőr transzplantációkat, és bélátültetéseket végzett, végül vese átültetéseket, amelyeknek mai világhírét köszönheti.
Pajzsmirigy: Ullmann korában a különböző szerzők kuyán, ill. macskán végeztek autololog, ill. homolog és heterolog thyreoidea átültetést a peritoneális üregbe, a subcutisba, a csontvelőbe, a lépbe, valamint a májba. Legjobban a szabad hasüreg és a subcutis vált be. A transzplantációk nagy része ún. szabad átültetés volt, ahol a szerv tápláló ereit megszakították, s csak a befogadó terület szövetnedveiből táplálkozhatott az átültetett mirigyrészlet. Később olyan kísérletek is történtek, ahol a pajzsmirigy ereit "talpas anasztomózissal", vagyis az artéria thyreoidea eredését és a véna beszájazását tartalmazó carotis, vagy jugularis folt bevarrásával készítették el. Ilyet Ullmann nem végezhetett, mert ő még nem tudott eret varrni. Végeztek kétüléses műtétet is, amikor először a mirigy felét a gazdaállat hasizmai közé ültették autoplasztikusan, majd fél év után kiirtották az eredeti helyén lévő pajzsmirigy másik felét. Az autolog átültetések egy része sikeres volt, a mirigy tovább élt, sőt az eredeti helyén maradt mirigyrész kiirtása után is megtartotta működését. (A további részletek ismertetésétől eltekintünk.) Az allogén és xenogén átültetések eredménytelenek voltak. Ullmann ilyen jellegű saját munkájáról tudunk, de sajnos nem találtunk részletes, konkrét adatokat.

6. ábra.
Mai bélátültetés műtéti rajza.

Hereátültetés: A kísérletes hereátültetéseket élettani célzattal, a sexuális fejlődés tanulmányozására már 1849 körül elkezdték. Ullmann egyike volt azoknak a sebészeknek, akik legkorábban végeztek testis átültetést emberben. Először kryptorchismusban végzett autotranszplantációt. Erről részletesebben is írt (15). A hasüregben lévő szervet a funiculus spermaticus átvágása és a here teljes dekortikálása után a herezsacskóba ültette. A szerv vérellátását az összenövésekben lévő erek biztosították. A here így nemcsak túlélt, de mint endocrin szerv, működött is. Az I. Világháború alatt traumás castratio miatt megkísérelt emberi, ill. majomherét átültetni. A xenotranszplantáció egyértelműen sikertelen volt. A homolog átültetések egy része „sikeres” volt. (Nincs adatunk ezen állítás tudmányos bizonyítására.) A sikertelenséget a donor és a recipiens közötti vércsoport incompatibilitásnak tulajdonította. Ezeket a műtéteket még a háború után is végezte.
Ovariumátültetés: Végzett számos ovarium trans - plantációt is, amely akkoriban igen divatos beavatkozás volt. Itt is az autológ átültetések voltak eredményesek, amikor az adnex betegsége miatt el kellett azokat távolítani. Az ép orvarium részleteket retranszplantálta a hasüregbe, vagy a subcutisba.
Bőrtranszplantáció: Szisztématikusan vizsgálta a bőrátültetés lehetőségét. Műtéteket végzett emberen auto, allo ill. xenogén bőr transzplantatumokkal. Amíg az autológ átültetései rutinszerűen sikeresek voltak, az allogének csak esetenként. A homolog emberi bőrrel kapcsolatban megállapította, hogy közeli rokonság esetében jobbak a kilátások, mint idegeneknél. A xenogén átültétéssel kapcsolatban voltak egészen szokatlan ötletei. Így pl. emberi bőrhiányt kísérelt meg pótolni békabőrrel. 1903-ban halbőrrel is kísérletezett (cit. 13). Sajnos erről bővebbet nem tudtunk kideríteni. Nem tudjuk, milyen megfontolásból választotta ki a donorokat. E próbálkozások, persze sikertelenek voltak. Rájött viszont arra, hogy a xenogén átültetés eleve nem lehet eredményes.
Emberi átültetéseknél vagina prolapsusból származó nyálkahártyával kísérelt meg pótolni bőrdefektust. E műtétek autolog transzplantációnál sikeresek voltak. Ugyanígy eredményes volt az autolog vagina mucosa ajak nyálkahártya-pótlás esetében is (cit. 13).
Bélátültetések: Bélátültetési kísérleteit 1899-ben és 1900-ban malacokon és kutyákon kezdte el. Auto - transzplantációk mellett homológ és heterológ átültetéseket is végzett. E tekintetben a bélátültetés atyjának is nevezhetnénk. Prioritását maga Carrel is elismerte, aki abban a korban a kísérletes transzplantációk legismertebb úttörője volt. Részlet Cuha-Melo és Costa hivatkozásból: (cit. 16) "Carrel stated in a publication from 1904 that prior to him Emerich Ullmann in Austria had conducted similar experiments." (Carrel 1904 évi közleményében azt állította, hogy az ausztriai Emerich Ullmann már előtte végzett hasonló kísérleteket.)
Kísérleteinek célja az volt, hogy megvizsgálja, lehetséges-e a béltraktus bizonyos részeit a gyomor-bél rendszer más helyére ültetve az egymástól eltérő szerkezetű emésztőszerv részleteket összegyógyulásra bírni. Ebből a célból gyomor darabot vékonybélbe, gyomor részletet vastagbélbe, vékonybél segmentumot gyomorba, vékonybelet vastagbélbe, vastagbél szakaszt gyomorba, ill. vékonybelet vastagbélbe ültette, helyesebben ezeket varrattal egyesítette. Kísérletei sikeresek voltak. Az állatok többsége hosszú ideig élt a megváltoztatott emésztőszervi elrendezés mellett is (cit. 18). Ismertette továbbá szövettani leleteit is (14). Az egyesítés határán a két különböző szervrész hegesen összenőtt, nyálkahártyájuk, vagyis szöveti szerkezetük változatlan maradt.
Homológ transzplantációnál szabad átültetések történtek, amikor a gyomor-bélszakaszokat mesenterium nélkül transzplantálta (ungestielte Darmpartien). Ezeket a gyomorbélrészleteket a donorból való eltávolítás után egy óráig meleg, nedves törlőkben tárolta a traszplantáció előtt (cit. 18). A gyomor-bélszakaszok, leírása szerint, nagyrészt túléltek, de zsugorodtak. Hasonló módon végezte xenogén transz - plantációit is, amikor sertések gyomor-bél részleteit kutyákba ültette át (cit.18). Azt is megfigyelte, hogy mind a recipiens, mind a donor gyomorrészletben esetenként fekélyek alakultak ki.
Ullmann bélátültetései a mai értelemben, amikor a szervvel együtt az ellátó ereket is átültetik és helyreállítják a szervrészlet vérellátását (6. ábra), nem voltak igazi transzplantációk. Ezt Schlich Th. amerikai szerző (19), 1930-ban, vele és Carrellel kapcsolatban ki is jelentette: "However, real intestinal transplants, either autotransplants, or allotransplants, were not performed by either of these two surgeons." (Azonban valódi bélátültetéseket egyik sebész sem végzett, sem az autotranszplantációk, sem az allotranszplantációk során.)
Bélátültetési kísérleteiről először a párizsi XIII. Nemzetközi Orvosi Kongresszuson számolt be 1900-ban, azután Bécsben az Orvosszövetség előadótermében ismertette szövettani vizsgálatai eredményeit, 1901 június 7-én (14).

7. ábra.
Ullmann kísérleti kutyájának rajza.

Veseátültetés: A szolid szervek sikeres átültetése, a transzplantációk történetében Ullmann Imre munkásságával kezdődött. Eredetileg sertéseken végezte kísérleteit, de ezek a vénás anasztomózis elkészítési nehézségei miatt nem voltak sikeresek. Azután kutyákon végzett autotranszplantációkat, amelyek során a vesét a lágyéktájra ültette. Sok gondja volt, mert az adott helyen az állat nyalogatta és kaparta a sebet, emiatt a transzplantátumok tönkrementek. Az egyetem élettan professzora, Sigmund Exner azt tanácsolta neki, hogy olyan helyre ültesse a szervet, ahol a kutya nem tud hozzáférni. Ekkor a vesét Ullmann a nyak bőre alá ültette (7. ábra). Az ereket az artéria carotissal, ill. a vena jugularis internával, Payr-féle magnéziumgyűrűkkel kapcsolta össze. Az urétert pedig, külön nyíláson, a nyak bőrére vezette ki (8. ábra).

8. ábra.
Ullmann első sikeres, a nyak bőre alá ültetett, kísérletes vese transzplantációjának vázlatos rajza és egy későbbi kísérletes modell urográfiás képe.(Dempster, Ann. R. Coll. Surg. Engl. 1950).

1902. március 7.-én az Orvos Társaság ún. Billroth házának előadótermében (9. ábra) mutatta be azt a kutyát, amelynek nyakára saját veséjét ültetette át, s az uretert a bőrre szájaztatta ki. Így a közönség is láthatta a kicsepegő vizeletet. A vese 5 napig működött. Eredményét, alig egy héttel később, a Wiener klinische Wochenschriftben írásban is ismertette (20). A közlést jelentősnek tarthatta a lap szerkesztősége is, mivel azt a címlapon hozták le.
Itt kell megjegyeznünk, hogy az irodalomban helyenként ellentmondás van a fenti veseátültetéssel kapcsolatban. Amíg a legtöbb szerző, pl. Druml, Primc, Cameron (18, 21, 22) és még sokan mások, úgy írják le, hogy a műtét autotranszplantáció volt, némelyek viszont, pl. Nagy Judit és Benjamens (6, 23), de mások szerint is, homoioplasztikus, azaz allogén átültetést végzett. Mi Ullmann eredeti közlése alapján (20) az autotranszplantáció mellett foglalunk állást. Bár a közlés lényegi részében nincs szószerint leírva, hogy ugyanabból a kutyából ugyanabba az állatba végezte az átültetést, de a megfogalmazásból ez tűnik ki. A cikk második felében viszont világosan le van írva, hogy csak ezután tervezi az egyik kutyából a másikba történő veseátültetést. Szerintünk az eredeti közlés egyértelmű!
A fenti autolog transzplantáció után szinte azonnal végzett homológ átültetést is kutyán, funkcionális sikerrel, amelyet 1902. május 1.-én mutatott be. 1902 június 27-én (cit. 13) Ullmann ismét jelentkezett és ugyanott, ahol az első esetét bemutatta, beszámolt hetero transzplantációjáról, amikor kutya vesét ültetett kecskébe. Közvetlenül a műtét után mind az allogén, mind pedig a xenogén vesék is működtek, de csak igen rövid ideig, Ez a siker még magát Ullmannt is meglepte. E kísérleti átültetési modellek azonban, mint említettük, igen gyorsan tönkrementek. Akkor még teljesen ismeretlen volt a szöveti incompatibilitás fogalma.
Még ugyanebben az évben, de már Ullmann után, Alexis Carrel is elvégezte első kísérletes vese autotranszplantációját szintén kutyán. Ő is a nyakra ültette a vesét, de érvarrattal készítette az anasztomózisait. Az uretert az oesophagusba szájaztatta. E munkáját csak 1905-ben közölte (25, 26). Az egyik ilyen kutya több évig élt és utódokat nemzett.
Ullmann prioritásának bizonyítására szó szerint idézzük Carrel eredeti szövegét (27): "In 1902 the first attempt of transplanting a kidney was made by Ullmann. He removed a dog’s kidney and transplanted it into the neck, the renal artery being united to the carotid artery and the renal vein to the external jugular vein by means of Payr’s protheses. The end of the ureter was sutured to the skin and fluid flowed from the ureter, but no analysis of it seems to have been made. Three months after this communication Ullmann reported having transplanted the kidney of one dog into another, and the kidney of a dog into a goat." (Az első vese transzplantációs kísérletet 1902-ben, Ullmann végezte. Eltávolította a kutya egyik veséjét és a nyakra ültette, a vese artériát az artéria carotissal, a vese vénát a vena jugularis externaval, Payr-protézis segítségével egyesítette. Az ureter végét a bőrhöz varrta és folyadék folyt ki az ureterből, de úgy tűnik, ennek analysise nem történt meg. Három hónappal e közlés után Ullmann beszámolt arról, hogy egyik kutya veséjét a másik kutyába, ill. kutya vesét kecskébe transzplantált.)
Ullmann prioritásával kapcsolatban el kell mondanunk, mert az igazsághoz tartozik, hogy bécsi kortársai közül ketten is voltak, akik már korábban is, mint ő, ugyancsak foglalkoztak kísérletes veseátültetéssel, de kevésbé voltak sikeresek, de úgy is mondhatnánk, szerencsések. Az egyikük a sebész Alfred Exner az Élettani Intézet akkori tanárának fia volt, aki lényegében ugyanolyan kísérletes műtéteket végzett már 1898-ban, mint Ullmann. Munkájának kudarcát, az akkori feljegyzések szerint, az éranasztomosisok sikertelensége okozta (cit. 13), ill. az, hogy olyan körülmények között dolgozott, ahol nem lehetett a kísérletekhez szükséges asepticus környezetet biztosítani. A másik kutató, Alfred von DeCastello belgyógyász volt. Nevéhez fűződik az AB vércsoport felfedezése. Ő 1899-ben végzett vese allotransplantációt kutyán. A vesét az állat hasüregébe ültette, szintén Payr-gyűrűkkel. Ez a vese is produkált 1200 ml vizeletet. Az állat azonban 40 órával a műtét után elvérzett a vénás anasztomózis elégtelensége miatt. Az erről szóló közlése ugyancsak a Wiener klinische Wochenschriftben jelent meg (28), szintén 1902-ben, de később, mint Ullmanné. Ezután azonban nem foglalkozott többé vese traszplantációs kísérletekkel.
Ullmann még ugyanabban az évben, 1902-ben, emberen is megkísérelte a veseátültetést (cit. 6, 29, cit. 30). Végstádiumban lévő fiatal nőbetegnek akart beültetni disznó vesét a könyöktáji subcutan térbe. Ez volt a világon az első vese átültetési kísérlet emberen. A beavatkozás azonban műtéttechnikai okból, ill. a donor állat intraoperatív elpusztulása miatt nem volt sikeres. Ezt a saját szavaival a következőképpen írta meg (29): "Schon im Jahre 1902 übertrug ich die Neiere eines Schweines auf eine an schwäre Urämie leidenden Frau. Die Transplantation erfolgte ich in die linke Kubital-Region, doch stand ich vor der vollkommen Einpflanzung, technischer Scheierigkeiten wegen, und weil der Schwein zu Tode narkotisiert wurde, ab..." (Már 1902-ben átültettem disznóvesét egy súlyos uraemiás nőbe. A transzplantáció a cubitalis regioba történt, de a teljes beültetéstől részben technikai okok miatt, másrészt azért, mert a malac a narcosis közben elpusztult, elálltam.) A beteg meghalt. Ezt követően Ullmann Imre is felhagyott vese transzplantációs munkásságával. Ennek okát nem tudjuk.
Azt viszont igen, hogy ezt követően is aktív, sikeres sebész maradt. Folytatta klinikai sebészi tevékenységét. Többek között a bél és az epesebészet területén fejtett ki aktivitást és publikációs tevékenységet. Voltak más tudományos felfedezései, továbbá leírt új sebészi módszereket is.

9. ábra.
Az Osztrák Orvosi Társaság előadóterme, ahol Ullmann Imre bemutatta első sikeres veseátültetését.

Mellőzése magántanári kinevezési kérelmének elbírálásakor (cit. 9, cit.18): Ullmann 1909-ben, 48 éves korában, egyetemi magántanári kinevezésért folyamodott a Bécsi Orvostudományi Egyetemhez. Kérelmét támogatta volt klinikai főnöke Eduard Albert és két másik neves sebész professzor Anton von Eiselsberg, és Adolf Lorenz professzor. A kar ennek ellenére megtagadta kérelmének teljesítését. Ennek oka az volt, hogy Julius Hochenegg professzor, Ullmann fiatalkori sebész kollégája, később pedig Billroth utóda az II. sz. Sebészeti Klinika élen, súlyosan terhelő jellembeli és etikai vétségekkel vádolta meg Ullmannt. Ő azonnal vizsgálatot kért maga ellen és kérte, hogy tisztázhassa magát. A Kar ezt a kérést visszautasította, mondván, hogy a Bizottság ülései bizalmasak, s neki (Ullmannak) nincs felhatalmazása, hogy megismerje a vádakat. Ez megoldhatatlan helyzet volt.
Később azzal vádolták meg, hogy jutalékot fizetett azoknak az orvosoknak, akik hozzá küldték műtétre betegeiket. Ő megpróbált védekezni, s cáfolni ezt a vádat. Igyekezett bebizonyítani, hogy a beteget hozzá irányító háziorvosnak műtéti honoráriumából csupán a szabályokban előírt részt fizette ki, de csak akkor, ha az adott orvos asszisztált a műtétnél, vagy ő altatta a beteget (A kezelő orvos részvétele a műtétben akkoriban szokás volt.) Számos ismerős sebész és orvoskolléga, köztük tekintélyes személyiségek, keltek védelmére, de hiába. Ismét kért etikai vizsgálatot maga ellen. Ebből az ügyből évekig tartó háborúskodás keletkezett, amely Ullmann saját bevallása szerint megkeserítette életét. Nem lehet tudni, hogy volt-e a vádaknak valami alapjuk, vagy inkább régi személyes ellenségeskedés, vagy irigység motiválta-e a támadást. Egyesek szerint még antiszemita érzelmek is szerepelhettek az ügy hátterében.
Az Orvosi Kamara Etikai Bizottsága 1917 júniusában Ullmannt egyhangúan ártatlannak minősítette. De csak 1919-ben, tehát kérelmének benyújtása után 10 évvel, abban az időben már szokatlanul magas korban, 58 évesen kapta meg az említett kinevezést. S végül, 1921-ben, 63 éves korában, lett professzor.
További élete, munkássága: Ullmann Imre 1912-ben a Kolostor Kórházban végzett tevékenységét befejezte, megvált a ferences nővérektől és a privát prakszisban dolgozott tovább.
Az I. világháború idején három bécsi hadikórház vezetésében is részt vett. Igen aktív traumatológus volt, aki újszerű műtéteket is végzett. Így bordából származó transzplantátummal pótolt koponya csontdekfektust (cit. 18). Ugyancsak érdemeket szerzett a húgyúti sérülések sebészeti ellátásában is (cit. 18).

10. ábra.
Nyikoláj Vlagyimirovics Eck (1849-1908).

1914-ben rendkívül érdekes előadást tartott a Sebészek Nemzetközi Szövetségének Kongresszusán, Bécsben: "Über Gewebs und Organtransplantation" címen. Ez a munka kis monográfia alakban megjelent (31). A rövidített angol nyelvű fordítás az Annals of Surgery-ben látott napvilágot "Tissue and organ transplantation" címen még 1914-ben (29). Ullmann összefoglalta korának mindazon ismereteit, amelyek a szervtranszplantációkra vonatkoztak. Ezzel a művével Ullmann lezárta a transzplantációs medicina első, úgynevezett "sebésztechnikai" korszakát.
Ebben, az 1914-ben megjelent munkájában, tulajdonképpen még a megfelelő elméleti alapok ismerete nélkül, ráérzett a transzplantáció megoldatlan kérdésére, amelynek leküzdését már nem élte meg:
"...die Hoffnung, welche man vor 15 Jahren in die Zukunft der Gewebs- und Organtransplantation gesetzt hat, haben sich nur zum Teil erfüllt…dem Erfolg die biochemischen Eigenschaften des Individuums hindernd in den Weg legen…die Zellsubstanz eines jeden Individuums ist eine spezifische, eine nur dem betreffenden Organismus eigene...Erfolg hängt von der mehr oder minder großen Ähnlichkeit des Blutserums zweier Individuen ab...ob es gelingen kann das Blut von zwei Individuen ähnlich zu machen...ist fraglich..." (...az a remény, amely a szövet- és a szerv átültetések jövőjével kapcsolatban 15 éve felcsillant, csak részben teljesült az adott individuum biokémiai egyéniségének hátráltató tényezői miatt. Mindenegyes individuum sejtállománya specifikus, csak az adott egyén sajátja. Az eredmény többé-kevésbé a két egyed vérszérumának hasonlóságától függ… s hogy sikerülhet-e a két egyén vérét hasonlóvá tenni, …az kérdéses.)
A transzplantáció a múlt század ötvenes éveiben éledt újjá az immunológiai ismeretek és a gyógyszerek fejlődése nyomán.

11. ábra.
John Benjamin Murphy (1857- 1916).

12. ábra.
Erwin Payr (1871-1946).

Ullmann munkásságának érdeme és jelentősége:
Alapvető érdeme, hogy már akkor tudott vesét technikailag sikeresen átültetni, amikor még az éregyesítés problematikája sem volt teljesen megoldott. Transzplantációs jelentősége is abban rejlik, hogy az adott kor szintjén megoldotta az átültetett vese vérellátását. A vese artériát és vénát Payr-módszerével egyesítette az artéria carotissal és a véna jugularis internával, felszívódni képes magnézium gyűrűk segítségével. Emiatt magyar vonatkozású érsebészeti jelentőségéről is beszelnünk kell. Tudomásunk szerint ugyanis ő volt az első magyar kutató, ill. sebész, aki sikeres Payr-gyűrűs éranastomosist készített artérián és vénán. Ő volt továbbá az első és egyetlen magyar sebész. aki emberi vese artérián és vénán is megkísérelte alkalmazni a Payr-féle éregyesítést (igaz, saját bevallása szerint ez esetben sikertelenül).
A fentiek reális értékeléséhez felidézzük az éregyesítés akkori helyzetét (cit. 32). A világon az első sikeres éranasztomózist, még pedig latero-lateralis összeköttetést, Nyikoláj Vlagyimirovics Eck (10. ábra), orosz tudós végezte érvarrattal, kísérletesen, kutyán 1877-ben. A első működő, emberi, klinikai éranasztomosist, vég a véghez invaginatioval, John Benjamin Murphy (11. ábra) készítette 1896-ban. Az első sikeres, emberi, körkörös, érvarrattal készített éregyesítés, kutatásaink szerint, H. Kümmel nevéhez fűződik 1899-ből, aki műtét közben átvágott véna femoralist varrt össze (33).
Erwin Payr (12. ábra) 1900-ban ismertette magnézium gyűrűs kísérletes, majd 1901-ben sikeres, klinikai end to end éregyesítését (13. ábra). Ullmann Imre tehát alig két évvel később adaptálta e módszert korszakalkotó kísérleti műtéténél. Mindez tehát még Carrel (14. ábra) munkásságának kibontakozása előtt volt, akit 1902.-dik évi közlése után, az érvarrat feltalálójaként tart számon a tudományos emlékezet, s ezért Nobel-díjat is kapott.

13. ábra.
Payr-gyűrűs éregyesítés.

14. ábra.
Alexis Carrel (1873-1944).

Ha Ullmann Imrét el akarjuk helyezni a hazai érsebészet történetében, akkor tudnunk kell, hogy az első magyarországi érvarratot Kovács József (15. ábra) végezte sérült emberi nagy vénák oldalsérüléseinél 1882-ben. Csikos Sándor hasonlóképpen sikeres klinikai oldalvarratokról számolt be a véna jugularis internán és a véna axillarison 1897-ben.

15. ábra.
Kovács József (1832-1897).

Ullmann 1902-ben közölt kísérletes anasztomózisai után Fáykiss Ferenc (16. ábra) nagy experimentális munkáját kell megemlítenünk 1907-ből. Ebben írja le kutyák arteria carotisán végzett körkörös varrattal, invaginatioval és Payr-gyűrűkkel végzett érösszeköttetéseit.

16. ábra.
Fáykiss Ferenc (1897-1945).

Az első hazai emberi körkörös érvarratokat Hültl Hümér (17. ábra) végezte sérülés miatt artéria és véna femoralision 1908-ban (34,35).

17. ábra.
Hültl Hümér(1848-1940).

Műgyűjteményéről (36): Ullmann Imre nemcsak orvosként volt kiváló, sebészi és kutatói teljesítménye mellett igen népszerű társasági ember volt. Tiszteletnek örvendett műveltsége, irodalmi és művészeti jártassága miatt is. Kitűnő műértő volt és hatalmas, értékes műgyűjteményt (18. ábra), különösen miniatúrákat halmozott fel.

18. ábra.
Ullmann Imre műtárgyai között.

Ullmann Imre életének utolsó szakaszáról (19. ábra), Nagy Judit, pécsi belgyógyász professzornő soraival számolunk be (6):
"Sajnálatos módon, saját széleskörű kísérletei nagy részét rendszerezetten soha nem írta meg és semmiféle prioritásra nem formált igényt a vese-transzplantációval kapcsolatban. Később azonban a Nobel-díjas Carrel egyértelműen elismerte Ullmann úttörő munkáját és elsődlegességét a sikeres autolog, homolog és heterolog vese transzplantációk kivitelezésében." Talán, ha Ullmann végig az egyetemen dolgozott volna, munkáját nagyobb szakmai elismerés övezte volna életében. Így azonban zseniális kísérleteit majdnem teljesen elfelejtették, illetve úgy emlegették, mint technikailag érdekes, de klinikailag használhatatlan munkát. Élete végéig Bécsben maradt (20. ábra) és mindvégig nagy tekintély övezte általános sebészi munkáját, valamint műpártoló és műgyűjtő tevékenységét. Nemzetközileg is ismert, elsősorban miniatúrákból álló gyűjteményét 1937. február 9-én bekövetkezett halálával elárverezték. Síremléke a bécsi központi temetőben található a város büszkeségeinek fenntartott szekcióban Boltzmann és Billroth sírja közelében. A munkája elismertetésére tett magyar megemlékezések (Török B., Rajczy Á., Rajczy P.) is szerepet játszottak abban, hogy újra felfedezték külföldön is. Az első, sikeres vese transzplantációja bemutatásának 100. évfordulóján 2002-ben, Bécsben ünnepélyes tudományos ülésen emlékeztek meg Ullmann Imréről, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik kiemelkedő tehetségű szürke eminenciásáról, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a szerv transzplantációk sikeres kivitelezésében. A szimpózium egyik rendezője, Prof. Wilfred Druml részletes beszámolójában (18) ismertette Ullmann pályafutását és jelentőségét."
A magunk részéről néhány gondolattal mi is kiegészítjük a fenti végszót. Ullmannt a II. világháború után annyira elfelejtették, hogy hosszú évtizedekig sehol sem jelent meg róla semmi. Ami életművének rehabilitációját illeti, megkíséreltük megkeresni azokat a forrásokat, amelyek még a 2002. évi hivatalos osztrák "újrafelfedezés" előtt már megtalálhatók voltak.
1970-ben jelent meg a bostoni Moore Francis D. könyvének németnyelvű fordítása a transzplantáció történetéről (37). Ebben a szerző közel másfél oldalon leírta mindannak a lényegét, amelyről fentebb Ullmann munkásságával kapcsolatban írtunk. Félreérthetetlenül leírja Ullmann elsőbbségét is Carrellel szemben.
1974-ben, az Európai Kísérletes Sebész Társaság Salzburgban tartott kongresszusán, a kongresszusi programfüzet elején jelent meg Erna Lesky, a bécsi egyetem orvostörténeti intézetének professzornője tollából Ullmann Imréről írt tanulmánya (5), amelyben ki - hangsúlyozta, hogy itt az ideje kimenteni őt a feledés homályából. E kongresszusról hazatérve Török Béla mindezt megírta az Orvosi Hetilapban, ugyancsak 1974-ben (4). Magyarként és pécsi egyetemi tanárként kötelességének érezte, hogy itthon is felelevenítsük e kitűnő elődünk emlékét.

19. ábra.
Ullmann Imre az 1930-as években.

Az európai szakirodalomban, V. Klimpel, erfurti orvos történész 1986. február 26-án, Ullmann Imre születésének 125. évfordulóján tartott előadásában, a transzplantácós sebészet nagy úttörőjeként emlékezett meg róla. Egy sorba helyezte őt olyan nagyságokkal, mint Carl Thiersch, Auguste Reverdin, Fedor Krause, vagy Eugen Enderlen. Előadása nyomtatásban is megjelent 1987-ben (38).

20. ábra.
A Rathausgasse 15. sz. ház Bécs belvárosában, ahol Ullmann Imre utolsó éveit töltötte. (2001 évi felvétel).

Ullmann Imre 67 évig élt. 1937-ben halt meg agyvérzésben. A bécsi központi temetőben nyugszik (21. ábra). Miniatúra gyűjteményét, a fentitől eltérő forrás szerint (7), eredetileg az orvosszövetségre hagyományozta.

21. ábra.
Ullmann Imre nyughelye a bécsi temetőben, a családi sírboltban.

Ullmann Imre tehát sokoldalú, remek manualitású sebész volt, aki mindig vonzódott az új megismerésekhez, az új sebészi megoldásokhoz. Ehhez párosult remek kutatói készsége, s tette őt korának egyik jelentős felfedezőjévé. Nevét nemcsak a magyar és a nemzetközi orvostudomány emlékezete őrzi. A szélesebb társadalmi emlékezés jele, hogy Pécsett emléktáblája van középiskolájának falán, Bécsben pedig utcát neveztek el róla.

Irodalom

1. Bartos G., Bihari I.: Külföldre szakadt hazánkfiai. Érbetegségek. 2021; 28: 41-56.>
   
   
2. Eiselsberg A.: Prof. Emerich Ullmann. Wien. klin. Wschr. 1937; 50: 239.
   
   
3. Schnitzler J.: Professor Dr. Emerich Ullmann. Wien. med. Wschr. 1937; 87:251.
   
   
4. Török B.: Egy elfelejtett magyar tudós, Dr. Ullmann Imre (1861-1937). Orv. Hetil. 1974; 115: 2069-2071.
   
   
5. Lesky E.: Die erste Nierentransplantation. Emerich Ullmann (1861-1937). Münch. med. Wschr. 1974; 116: 1081-1084.
   
   
6. Nagy J., Wittmann I., Druml W.: A szervtranszplantáció korai úttörője, Ullmann Imre. Hypertonia és nephrologia 2003; 7: 200-203.
   
   
7. Emed A.: Ullmann Imre (1861-1937) Az első szervátültető története. Infor Med. 2006.
   
   
8. Ullmann E.: Ein Beitrag zur Frage über den Werth der Pasteur’schen Schutz-Impfungen am Menschen. Wien. Med. Blätter 1887; 10: 1260-1261.
   
   
9. Zeitlhofer H.: Spätere Anerkennung. Emerich Ullmann (1861-1937)-seine wissenschaftliche Leistungen, und sein Nachlass an der Gesellschaft der Ärzte in Wien. Vergessene Größen der Wiener Medizin und ihre Beziehung zur Gesellschaft der Ärzte in Wien. Teil 1. 2019.
   
   
10. Ullmann E.: Beitrage zur Lehre der Osteomyelitis acuta. ed Alfred Höder Verlag Wien. 1891.
    
    
11. Shnitzler J.: Professor Dr. Emerich Ullmann Wien. med. Wschr. 1937; 67: 251-252.
    
    
12. Ullmann E.: Die Fortschritte der Chirurgie in den letzten Jahren. ed Franz Deutike Verlag Wien 1900.
    
    
13. Druml W., Druml C.: Emerich Ullmann (1861-1937) not only a pioneer of kidney transplantation. J. Nephrol. 2004; 17: 461-466.
    
    
14. Ullmann E.: Officielles Protokoll der k. k. Gersellschaft der Ärtze in Wien vom 7. Juni 1901. Mikroskopische Präparate über Transplantation von verschiedenen Abschitten des Verdaungstraktes. Wien.klin. Wschr. 1901; 14: 599.
    
    
15. Ullmann E.: Anregung der Hoden zur erhöhten Tatigkeit. Wien. klin. Wschr. 1928; 41: 934-935.
    
    
16. Cunha-Melo J. R., Costa G. : Intestinal Transplantation and current status. Medicalexpress 2014; 1: 307-322.
    
    
17. Ullmann E.: De la transplantation des intestines. Zbl. Chir. 1900; 47: 1236.
    
    
18. Druml W.: The beginning of organ transplantation: Emerich Ullmann (1861-1937) Wien. klin. Wschr. 2002; 114: 128-137.
    
    
19. Schlich Th.: The origins of organ transplantation. ed. M. Brown, Rochester. USA. 1930.
    
    
20. Ullmann E.: Experimentelle Nierentransplantation Vorläufige Mittheilung. 1902; 11. 281-282.
    
    
21. Primc D. Račky S., Arnol M., Martinović M., Fućak- Primc A., Muzur A., Hawlina S., Markić D: The beginning of kidney transplantation in south-west Europe. Acta Clin. Croat. 2020; 59: 135-140.
    
    
22. Cameron J. S.: The prehistory of transplantation: up to the 1950s G. Ital. Nephrol. 2018; 35.
    
    
23. Benjamens S., Moers C., Slart M.H.J., Pol R.A.: Kidney transplantations and diagnostic imaging: The early day and future advancements of transplant surgery. Diagnostics. 2021; 11: 47.
    
    
24. Graybar G.B.: History of Renal Transplantation. In: Graybar G.B., Bready L.L. (eds) Anesthesia for Renal Transplantation. Developments in Critical Care Medicine and Anesthesiology. Springer, Boston, MA. 1987.
    
    
25. Carrel A.: The transplantation of organs: a preliminary communication. JAMA 1905; 45: 1645–0646.
    
    
26. Carrel A.: Funtions of the transplanted kidney. Science, 1905; 22: 473.
    
    
27. Carrel A.: Transplantation en mass of the kidneys. J. Exp. Med. 1908; 10: 98-140.
    
    
28. Decastello A.: Ueber experimentelle Nieren - transplantation. Wien. kli. Wschr. 1902; 15:317-323.
    
    
29. Ullmann E.: Tissue and organ transplantation. Ann, Surg. 1914; 60: 195-219.
    
    
30. Langer R.M., Kahan B.D.: 100 years ago: Ullmann’s pioneering operation-autotransplantation of the kidnedy. Transplant. Proc. 2002; 34: 329-433.
    
    
31. Ulmann E.: Über Gewebs-und Organtransplantationen. 1914, 48 p. (National Library of Medicine History of Medicine Division Washington DS C)
    
    
32. Bartos G., Bihari I., Martos V., Jámbor Gy., Markovics G.: Az érmetszéstől az elektro-coaptive érössze - olvasztásig I. rész. Érbetegségek 2020; 27: 25-32.
    
    
33. Kümmell H.: Über zirkuläre Naht der Gefässe. 71. Versammlung der Deutscher Naturforscher und Ärzte, 1899.
    
    
34. Bartos G., Bihari I., Markovics G.: Az érvarrat hazai története. Érbetegségek 2010; 17. 41-49.
    
    
35. Bartos G., Martos V., Bihari I., Markovics G.: „Magányos farkasok” a magyar érsebészetben a homályba vesző kezdetektől Soltész koráig I. Érbetegségek. 2017; 24: 77-86.
    
    
36. Zeithofer H.: Emerich Ullmann (1861-1937) Pionier der Organtransplantation und Kunstsammler. Bibliothek der Gesellschaft der Ärzte in Wien
    
    
37. Moore F.D.: Trasplantation. Geschichte und Entwicklung bis zur heutigen Zeit. Übersetzung aus dem Englischem mit einigen Anhang von W. Brendel. Springer Verlag. Berlin, Heidelberg, NewYork. 1970.
    
    
38. Klimpel V.: Zum Geburtstag von Emerich Ullmann (1861- 1937). Z. Exp. Chir. Transplant. 1987; 20: 177-179.

BARTOS GÁBOR, BIHARI IMRE, MARTOS VERONIKA, MARKOVICS GABRIELLA

---

Érbetegségek: 2022/4. 171-179. oldal