Az Érbetegségek folyóirat 2010. évi 3. számát lapozgatva nagy örömmel fedeztem fel egy érdekes, hiánypótló cikket az érvarratok hazai történetéről, Bartos Gábor főorvos úrtól. Az írást alaposabban átolvasva azonban mégis hiányérzetem támadt, mivel egy olyan név hiányzott az említett nevek közül, amelynek mindenképpen ott a helye egy hazai érvarrógépek történetét ismertető munkában. Záborszky Zoltán professzor úrra gondolok. Ez késztetett arra, hogy tollat ragadjak és kiegészítsem az olvasottakat.

Érbetegségek: 2011/2. 63. oldal

Az Érbetegségek folyóirat 2010. évi 3. számát lapozgatva nagy örömmel fedeztem fel egy érdekes, hiánypótló cikket az érvarratok hazai történetéről, Bartos Gábor főorvos úrtól. Az írást alaposabban átolvasva azonban mégis hiányérzetem támadt, mivel egy olyan név hiányzott az említett nevek közül, amelynek mindenképpen ott a helye egy hazai érvarrógépek történetét ismertető munkában. Záborszky Zoltán professzor úrra gondolok. Ez késztetett arra, hogy tollat ragadjak és kiegészítsem az olvasottakat.

Záborszky Zoltán professzor úr 1987-től nyugdíjba vonulásáig a Debreceni Orvostudományi Egyetem Traumatológia Tanszékének vezetője volt. Különböző tudományos rendezvényeken magam is gyakran találkozhattam vele, hiszen nyugdíjasként is igen aktív életet él és továbbra is minden érdekli, ami szeretett hivatásával kapcsolatos. 2010-ben a Debreceni Egyetem Kapcsolat Napja rendezvénysorozatának részeként tanszékünk kiállítást rendezett „Orvostörténeti dokumentumok szerepe, a hagyományőrzés jelentősége a graduális és postgraduális oktatásban” címmel, ahol többek közt bemutatásra került a professzor úr által tervezett éregyesítő készülék, melynek működését a helyszínen személyesen demonstrálta az érdeklődőknek.
Záborszky Zoltán Nyíregyházán született, középiskolai tanulmányait Keszthelyen, a Premontrei Gimnáziumban kezdte, majd Nyíregyházán a Katolikus Gimnáziumban érettségizett. Budapesten szerzett orvosi diplomát 1952-ben. Már egyetemi évei alatt foglalkozott sérültellátással, mentőtisztként is dolgozott az Országos Mentőszolgálatnál.
Az egyetem elvégzése után hivatásos katonai szolgálatra hívták be, majd a kecskeméti Honvéd Kórház Sebészeti Osztályán kezdte sebészi pályafutását, ahonnan szakvizsgája megszerzését követően átkerült a Központi Katonai Kórház Baleseti Sebészeti Osztályára. Itt 30 évig dolgozott, 1972-től osztályvezető főorvosként. A hazai adottságokat kihasználva a klinikai gyakorlat mellett kísérletes munkát is folytatott a Honvéd kórházban a szövetkonzerválás és a csontpótlás területén.
Ekkor kezdett el foglalkozni az érsérülések kezelésével is, ebből az időszakból származik szabadalmazott éregyesítő készüléke, melyet 1961. május 19-én jelentett be az Országos Találmányi Hivatalhoz.

Célja az volt, hogy olyan készüléket szerkesszen, amellyel, főként háborús körülmények közt keletkező- nagyszámú érsérülés esetén, amikor nem áll rendelkezésre elegendő szakember, az általános sebész is könnyen és gyorsan elvégezhesse az éregyesítő műtétet. A Honvédorvos 1963. XV. évfolyamának 3. számában megjelent "Új műtéti eljárás érsérülések ellátására" című közleményében 25 sikeres állatkísérletről beszámolva, az általa szerkesztett készüléknek alábbi előnyeit említi:

• A készülék egyszerű, mint műszer kezelhető. Használata nem igényel különleges begyakorlottságot.
• Egyszerűségénél fogva úgyszólván nincs hibalehetősége.
• A "V" alakú horgas kapcsok az ér belhártyáját nem érik el, kizárólag az ér külső és izomrétegét fogják át, az egyesített érvégeket azonban biztosan rögzítik.
• Lényegesen csökken az érrögösödés veszélye, mert elkerülhető az ér belhártyájának sérülése.
• A készülék egyszerű, gyors használhatósága lehetővé teszi az egyesítendő ér rövid ideig tartó vértelenítését.
• A kapcsokat a tartozékként szereplő kapocskészítő fogóval el tudják készíteni minden sebészeti osztályon a drótvarrathoz szükséges 0,7 mm vastag drótból.

Érthetetlen és sajnálatos módon e valóban szellemes, könnyen kezelhető, viszonylag kis anyagi ráfordítással legyártható készülék nem terjedt el a gyakorlatban, a klinikumban nem került bevezetésre.

Úgy érzem, feltétlenül szükséges volt ezzel a kiegészítéssel élni az egyébként figyelemre méltó precizitással összeállított, nagyjainknak méltó elismeréssel adózó cikkhez.
A "Negyvenéves a Magyar Traumatológiai Társaság" jubileumi kiadványában megjelent, Záborszky Professzor Urat méltató fejezetből idézve:..."Mi volt és mi ma is teljesítményének lényege? Azt hiszem az, hogy teljes tehetségét, egész lelkét, teljes életét a betegekre fordítja. Ebben hibátlan és tökéletes."
Záborszky Zoltán professzor úr emberi és orvosi egyénisége a késői utódok számára is követendő példa marad.

Debrecen, 2011. február 22.

Dr. Pető Katalin
egyetemi adjunktus, Ph.D.

Érbetegségek: 2011/2. 63. oldal