A munka a magyarországi allogén és xenogén érpótlási kutatások történetét, a múlt század első éveitől a nyolcvanas évekig tekinti át.
A hazai kísérletes érpótlás első képviselője Fáykiss Feren volt, aki az érvarrattal kapcsolatos kutatások terén vált elsősorban ismertté. Kutyák artéria carotisán végzett autolog, és homoioplasticus átültetéseket, - artéria carotisba autoplasticus véna jugularis internát transzplantált. Ezek közül a rövid idejű autolog és homolog artéria transzplantációk sikeresek voltak, az autolog véna átültetések csak kis részben.
1951-ben Sin és munkatársai tápoldatban tartott transzplantátumokkal kutyákon végeztek homoioplasticus érátültetési kísérleteket. A rövid idejű kísérletek sikeresek voltak, az érszegmentumok a beültetéskor életképesnek látszottak, de rövid idő alatt lebomlottak és autológ kötőszövetes csövekké épültek át. Hasonló kísérleteiben, 1954-ben Roth ugyanerre az eredményre jutott.
Hőnig ugyancsak 1954-ben, kutyákon, elölt és fixált allogén graftokkal végzett vizsgálatokat. Ezek célja az volt, hogy háborús körülmények között az érsérülteknek, megfelelő graftot tudjanak biztosítani. Ezek a transzplantátumok is teljesen átépültek, de egy részük, akárcsak a fent leírt kísérletekben, elzáródott, vagy aneuryma-szerűen kitágult.
Bornemisza 1954-ben írta le adszorptív lyophilizálási eljárását, s az így konzervált homolog artériákkal végzett kutya-kísérleteit. A kiolvasztott graftok életképesnek látszottak, a beültetést követően azonban rövid idő múltán eltűnt a sejtmagvak festődése. Néhány hét után viszont újból élő intimát és adventitiát láttak.
Jakab és Benyó, 1958-ban lyophilizált emberi allogén graftok készítéséről, nyolc klinikai beültetésről, és egytől három évig tartó megfigyelés eredményeiről számoltak be. Valamennyi érpótló nyitva maradt, de kettő beszűkült. A kezdeti biztató eredmények ellenére ezzel a módszerrel végzett érátültetések késői eredményei, a beszűkülés, a kitágulás, ill. a rupturák miatt rosszak voltak.
A Dardik-féle glutaralhehydben fixált és dacron hálócsővel megerősített, allogén köldökvéna graftokról Sömjén 1973-ban, majd Gyurkó 1981-ben írt. Mindkét munkacsoport kísérletes kipróbálás után klinikai érpótló műtéteket is végzett, rövidtávon kedvező eredményekkel. A hosszabbidejű eredmények azonban rosszak voltak.
Hőnig 1954-ben, ugyancsak katonaorvosi célzattal, sertés, fixált, artéria-szegmentumát kutya aortájába ültetette. Exenogén átültetések után az eredmények és szövődmények hasonlók, de kifejezettebbek voltak, mint az allogén kísérletes transzplantációknál.
Nemes a nyolcvanas években, a Solcoseryl–P nevű xenogén, bovin graft kísérletes tökéletesítésével foglalkozott. A kölni sebészeti klinikán végzett klinikai műtéteknél e graftok kitágulását észlelték. Ennek kiküszöbölésére Nemes újabb kísérleteiben sikeres műanyaghálós megerősítést végzett. A hosszú idejű megfigyelések alapján azonban a bovin graftok sem bizonyultak tartósan sikeresnek.
Valamennyi fentebb ismertetett kutatásból kiderült, hogy mind az allogen, mind a xenogén transzplantátum, az immunbiológiai incompatibilitás miatt, a gazdaszervezetben elpusztul, átépül. Tulajdonképpen csak vázként, irányító struktúraként szolgál a helyén felépülő autolog, kötőszövetes cső számára, amely azonban gyengesége miatt kitágulásra, megrepedésre, beszűkülésre hajlamos. A korábbi allogén és xenogen transplantatumok klinikai alkalmazásra tehát nem voltak igazán alkalmasak. Az új módszerekkel konzervált allogén artériák és vénák átültetésének korai eredményei kedvezőek, de késői eredményeik még nem ismeretesek. Jelenlegi alkalmazásuk főként a súlyos graftinfekciók, és a kiskaliberű erek pótlásánál jöhet szóba.
Az eddig leírtakat összegezve elmondható, a magyar szerzők témaválasztása és vizsgálati módszere, ezen a nem kiforrott vizsgálati területen is korszerű volt. Eredményeik az adott korban irodalmi szintűek voltak. A nyugati szerzők sem jutottak náluk messzebbre.

Érbetegségek: 2011/1. 21-27. oldal

KULCSSZAVAK

Orvostörténet, értranszplantáció, allogen, xenogen

A magyar sebészek között mindig voltak olyanok, akik tudományos kíváncsiságuktól hajtva a korukban már időszerű, de még meg nem oldott kérdések felé fordultak. Így volt ez az érpótlás problémájával is. Munkánk a hazai allogén és xenogén érpótlási kutatások történetét igyekszik összefoglalni a múlt század első évtizedétől kezdve a nyolcvanas évekig.
Az első hazai kísérletek: Az itthoni kísérletes érpótlásokat a XX. század első éveiben Fáykiss Ferenc kezdte el. Tevékenységét a "Véredényátültetések" című, 1911-ben megjelent munkájában (1), továbbá kongresszusi beszámolókban foglalta össze. Így pl. az 1909 évi, Budapesten tartott, XVI. Nemzetközi Orvosi Kongresszuson, az ér-transzplantációról szóló előadásával keltett feltűnést (2). Ő egyébként az érvarratokkal kapcsolatos kísérletes munkásságával már korábban is felhívta magára a hazai és a külföldi szakkörök figyelmét. Közleményének bevezető részében gazdag irodalmi áttekintést nyújt a kérdés akkori állásáról. Felsorolja az autoplasticus, a homoioplasticus és a heteroplasticus kísérletes érátültetéseket. Külön hangsúlyozza Carrel munkásságát. Említést tesz a nem éreredetű szövetek, pl. peritoneum-, ureter érpótlására történt kísérletes felhasználásáról. Érdekes módon azonban nem említi, az akkor már ismeretes alloplasticus érpótlási kísérleteket. Elemzi az addigi ígéretes, de ellentmondásos eredményeket. A kérdés tisztázatlanságával indokolja saját vizsgálatait. Kísérletei során kutyák artéria carotisán húsz érátültetést végzett. Ebből tizenegy volt autoplasticus, egyik oldalról a másik oldalra történt transzplantáció, három homoioplasticus artéria-átültetés, és hat hosszú defectuspótlás saját véna jugularis interna segmentummal. A homolog graftokat rövid ideig (a graft kivételétől az érdarab szinte azonnali beültetéséig) Locke-oldatban tárolta. A háromtól negyvenhárom napig terjedő megfigyelés után a leölt, vagy elhullott állatok preparátumait makroszkóposan megvizsgálta. Az autolog artéria-beültetések többsége sikeres volt. Mind a graft, mind a varratvonalak épek, alvadék, vagy fibrinfelrakódásoktól mentesek voltak. Ugyancsak valamennyi homológ artéria-átültetés is sikeres volt. A néhány hetes megfigyelési idő alatt, az átültetett homoioplasticus artéria-darabokon kóros elváltozást nem talált. Az autológ véna-beültetésekből csak egy lett sikeres. Az érfal megvastagodott, más szerzők leírásához hasonlóan "arterializálódott". Több sikertelen esetében a transplantátum, a vénafal összezsugorodása miatt záródott el. Fáykiss szerint mind az autoplasticus, mind a homoioplasticus artériás graft érpótlásra alkalmasnak látszik, bár gyakorlati szempontból az előbbi nem igen jöhet szóba. Mint azóta tudjuk, a kérdés a homolog graft esetében sem egészen ilyen egyértelmű. A vénák artériába történő beültetése, szerinte kevésbé jár kedvező eredménnyel. Ezt a megállapítását az utókor nem igazolta. De szinte látnoki megérzéssel hozzáteszi, lehet, hogy ez csak a vékonyfalú kutya véna jugularis interna esetén van így. Némelyik erősebb falú emberi véna, így a véna saphaena magna lehet, hogy kedvezően viselkedne.
Az allogen (homoioplasticus) érpótlásokról: Mint fentebb említettük, a saját fajú, pontosabban emberi tetemekből származó erekkel történő érpótlás gondolata már a XX. század kezdetén felmerült. Az igazi fejlődés azonban a II. Világháború utáni években indult meg elsősorban Gross (1949) munkássága nyomán.
Konzerváló oldatban tárolt homoioplasticus transzplantátumokról: a korai hazai szerzők közül Sin Lajos és munkatársai kutyákon végzett kísérleteiket 1951-ben közölték (3). Steril, + 2-4 Celsius fokon, tápoldatban tárolt, kutya hasi aorta szegmentumokat ültettek át 23 másik állat ugyanazon artériájába, 3-128 napos megfigyelési idővel. Az eredményt femoralis pulzusvizsgálattal, aortográfiával és szövettani vizsgálattal ellenőrizték. A vizsgálat időpontjában 17 esetük volt átjárható, s öt graftthrombosis fordult elő. Néhány érpótló mérsékelten kitágult. Hisztológiai megfigyeléseik: Azt találták, hogy az átültetett érdarab erős leucocytás sejtinfiltrációval, idegentest típusú óriássejtek megjelenésével tejesen átépül. Ez a folyamat hónapokig elhúzódik. Eltűnik az eredeti sejtállomány, csak a rugalmas rostok maradnak meg, s ezek is megnyúlnak. Az új cső rostos kötőszövetből áll, belsejében vékony, kötőszövetes intimával, amelyet endothel borít. Külsőleg kötőszövetes támasztó reakció észlelhető.

1. ábra
Kísérletes hasi aortoplasztika vázlatos rajza.

Róth Miklós 1954-ben végzett hasonló kísérleteket kutyák tápoldatban konzervált homoioplasticus hasi aortadarabjaival (4) (1. ábra), amelyek l3-19 napos tárolás után kerültek beültetésre. Megállapította, hogy az erek még 30 napos tárolás után is jó magfestődést mutattak. Az eredményt a femorális artériák tapintásával, aortográfiával, ill. az állatok leölése után a preparátumok megtekintésével vizsgálta. Tíz esetből háromban, a 4-8. napon graftthrombosist talált, egy ér a hatodik napon megrepedt. A hat sikeres, átjárható esetéből hármat, 3-19 nap elteltével vizsgált meg. A graftok épnek látszottak, belső felszínüket helyenként vékony fibrin, ill. thrombusréteg fedte. Három állat élt a közlés időpontjában. Azt, hogy e kísérletek milyen hosszú idejűek voltak nem írta le, de feltételezhetően, hogy több hónaposak.
Fixált homoioplasticus transzplantátumokról: Hőnig Vilmos, munkatársaival, 1954-ben, a hidegháború legélesebb időszakában, kutyából származó, formalinban és más hasonló oldatokban fixált, hasi aortaszegmentumok homolog átültetéséről tudósít (5). E munka Sin fentebb leírt kísérleteinek folytatása. Abból indultak ki, hogy a devitalizált érkonzervek katonaorvosi szempontból, háborús körülmények között kedvezőbbek az élő transzplantátumoknál. Azt írják: "munkánkban egyszerű, tábori feltételek között is könnyen alkalmazható fixálási módszer elérésére törekedtünk..." A 30 operált kutyából 18-an, 6-222 napos megfigyelési idővel túléltek. Ezek közül 13 maradt átjárható (2. ábra), bár két esetben aneurysma képződött. Szövettani vizsgálatnál majdnem teljes érfalnecrosis volt látható.

2. ábra
Háromnapos fixált graft belső felszíne

Pusztán a rugalmas rostok festődtek meg, de azoknak hullámos szerkezete megnyúlt. Az elpusztult intima helyét vékony thrombusréteg foglalta el. Mind a mediában, mind az adventitiaban, több hónapig erős leucocytás, gyulladásos reakciót figyeltek meg. Az 5-6 hónapos eseteknél az eredeti rugalmas rosthálózat is széttöredezett, majd eltűnt. A transzplantátum teljes egészében kollagénrostos kötőszövetből álló csővé alakult át, amelynek belső felszínén endothelt figyeltek meg.
A fagyasztva szárított (lyophilizált) allogen artériákról: 1954-ben jelent meg Bornemisza munkája (6), aki munkatársaival kidolgozta a tetemekből nyert artériák konzerválásának ezt az akkor korszerűnek tartott módját, létrehozva az első hazai érkonzerveket. Ismertették a velük kapcsolatos kísérleteiket (6). Húsz kutyánál végeztek hasi aortapótlást lyophilizált homoioplasticus, ugyancsak kutyákból származó érdarabokkal, 2-108 napos kísérleti idővel. A tervezetten leölt és az elhullott állatoknál 18 graft volt átjárható, s mindössze két esetben láttak graftthrombosist. Szövettani megfigyelések: a kiolvasztott, még be nem ültetett érdarabok szövettani képe megegyezett a friss, nem tárolt, artériáéval. A transzplantáció utáni néhány napos preparátumokban azonban a sejtek magfestése eltűnt. Három hét után viszont mind az intima, mind az adventitia ismét jól festődő sejtmagokat mutatott. A rugalmas rostállomány ép maradt. Az érfalban sem komolyabb gyulladás, sem nagyobb necrosis nem volt. Kísérleteiket sikeresnek vélték a tárolható érkonzervek előállítása szempontjából. Nem foglaltak állást viszont abban, hogy az ilyen erek mennyire alkalmasak érpótlásra.
Jakab Tivadar és Benyó Imre 1958-ban írtak lyophilizált emberi érkonzervek készítéséről (7). U.n. adszorptív lyophilizálást alkalmaztak. A kivett, előkészített, gézlapba csomagolt érdarabot steril, üvegből készült golyócsőbe helyezték. A golyókban a nedvesség felvételét színváltozással jelző silcagel, Blaugel volt (3. ábra). Az üvegcsöveket szénsavhóban - 80 fokra hűtötték, majd vákumszárításnak vetették alá. Az esetleg megmaradt nedvességet a Blaugel szívta fel. A leforrasztott csöveket szobahőmérsékleten tárolták. Felhasználás előtt az eret élettani konyhasóoldatba helyezték, amelyben visszanyerte nedvességét és rugalmasságát. A 6-24 hónapos tárolás után az érdarabok még sterilek voltak. Szövettani képük megegyezett a friss artériáéval. Nyolc klinikai beültetést írtak le, - három coarctatio aortae, egy Fallot-tetralogia, három combartéria lövési sérülés, s egy esetben pedig medencei tumor-eltávolítás során artéria iliaca communis pótlását. E műtéteket Kudász József, Littmann Imre és Róth Miklós végezték. A leghosszabb követési idő egy esetben három, két esetben két év, öt esetben egy év körül volt. Valamennyi graft átjárható maradt. Két femoralis transplantatumon beszűkülést láttak. A lyophilizált arteriák klinikai beültetése tehát szintén kedvező korai eredményekkel járt, de mint utóbb kiderült, a késői tapasztalatok kiábrándítóak voltak. 1973-ben erről maga Bornemisza így ír (8): "Mintegy két évtizeddel ezelőtt úgy gondoltuk, hogy az emberi tetemből nyert konzervált érdarabok átültetésének nagy jövője van. Kiderült, hogy az ilyen érkonzervek falában idővel degeneratív elváltozások jönnek létre, calcificatio, hyalinisatio keletkezik be, s ezek eredményeként a beültetett érdarabon aneurysma szerű tágulat, vagy éppen ruptura is fellépett".

3. ábra
A lyophilizált konzervér tárolásának vázlata.

Az allogen köldökvéna protézisekről: Dardik 1973-ban írta le az antigenitas megszüntetése céljából glutaraldehiddel fixált köldökvéna transzplantátumait (9). Ez a billentyűk és oldalágak nélküli, egyenletes tágasságú véna érpótlásra igen alkalmasnak látszott. Mivel azonban fala gyenge volt (vékony media réteg), megerősítés céljából kívülről Dacron hálócsővel vették körül (4. ábra).

4. ábra
Felül a glutaraldahiddel kezelt köldök véna. Alul a graft hálócsővel megerősítve.

Hazánkban először 1979-ben, Sömjén György és munkatárasai írtak erről az érpótlóról (10). Előbb kísérletben vizsgálták meg ezt a graftot, majd a Biograft Meadox gyártmányú köldökvéna protézissel, egy femoro-tibialis bypass műtétük rövidtávú, kedvező tapasztalatát közölték (5. ábra).

5. ábra
A nyilak között helyezkedik el a Dardik protézis femoro-tibialis pozicióban.

Ezt a protézist Gyurkó és munkatársai előbb kísérletekben, majd klinikai esetekben szintén kipróbálták (11). 1981-ben közölt munkájukban kutyákon végzett 15 kísérletes hasi aortapótlás és három aorta-foltplastica négy hónapos tapasztalatairól számoltak be. Ezekből a szövettani megfigyelések emelendők ki: "A lumen szabad, vékony muscularis réteg, igen széles adventicialis zóna, amely laza kötőszövetből áll. A protézis körül idegentest-óriássejtes granulatio és gócos lymphpocytas infiltráció van. A protézisfalban változást csak az adventiciális részben észleltünk, amelyet a befogadó szervezet saját kötőszövetes elemei szőnek át" (6. ábra).

6. ábra
10 napos kísérletes Dardik graft szövettani képe. m muscularis réteg, a adventitia, g a protézis körüli granulatio, benne nyíllal jelölt Dacron filamentummal.

Hat klinikai beültetést is végeztek alsó végtagi obliteratív betegeken. Négy esetben az érpótló tartósan átjárható maradt, maximálisan 15 hónapos utánkövetéssel. Két esetben az amputáció után a graftot szövettanilag megvizsgálva, a kísérleteknél leírtakkal megegyező hisztológiai képet találták. Ezért az akkori irodalmi nézetekkel egybehangzóan ezt a graftot szerkezeti változatlansága és csekély reaktivitása alapján "saját megfelelő véna hiányában... a legalkalmasabb pótanyagnak tartják." A késői eredményekről Gyurkó viszont már így ír: "A kezdeti jó eredmények ellenére ezek később aneurysmatikusan kitágultak, nem bizonyultak időtállóknak" (12).
A xenogén (heteroplasticus) érátültetésről. Fixált xenogen transzplantátumokról: Tudomásunk szerint hazánkban először Hőnig végzett ilyen kísérleteket. A fentebb már említett, 1954-ben megjelent közleményében (5) négy kísérletről ír, ahol formalinban fixált, 3-4 cm hosszú sertésartériát ültetett kutyák hasi aortájába. A vizsgálat célja: háborús tömegsérülések esetére, katonaorvosi ellátásra, állatokból, pl. kutyából származó, könnyen előállítható, hosszan tárolható érkonzerveket állítsanak elő. Ezek u. n. előkíséreltek voltak. Három alkalommal a graftok 4-193 napos megfigyelési idővel átjárhatók maradtak. Szövettani leírásuk szerint e xenograftok viselkedése szinte teljesen megegyezett a hasonló, fixált, allogén átültetéseknél megfigyeltekkel. A beültetett artériák teljesen lebomlottak és kötőszövetesen átépültek. Ez a folyamat valamivel hosszabb volt, mint a homolog transzplantációknál.

7. ábra
Kísérletes, módosított bovin grafttal végzett aorta és véna cava pótlás kutyákon.

Módosított bovin xenograftokról: Nemes Attila a nyolcvanas években a Freiburgi Egyetemi Biokémiai Intézettel együttműködve kísérletesen foglalkozott a Solcoseryl-P nevű, bovin eredetű xenografttal. (13) (7. ábra). E graftok készítéséhez a borjú artériákat proteolyticus enzymekkel kezelték az antigenhatást kiváltó sejtes állomány eltávolítására. A graft tulajdonképpen az ér visszamaradt, megfelelően fixált rostállományából állt. Nemes ezen érpótlóknak rugalmasabbá tételét tűzte ki célul, hogy azok minél inkább "hasonlítsanak" az emberi ütőerekre. A módosított graftokat a kölni egyetemi klinikán nagyobb szériában használták, ahol azt tapasztalták, hogy az esetek egy részében a beültetett ér kitágult (14). Újabb kísérleteket végeztek a jelenség kiküszöbölésére. Ezek során műanyag-hálóval erősítették meg a bovin xenograftot (15). Ilyen módon a továbbiakban sikerült megelőzni ezt a szövődményt (8. ábra). A xenograftokkal történő érpótlás eddig azonban szintén nem volt igazán sikeres.

8. ábra
Műanyag-hálóval megerősített kísérletes Solcoseryl P graftok eltávolított praeparátumai.

A fenti kísérletekből levonható következtetések: Az eddig ismertetett allogen transzplantációk során nem sikerült életben tartani sem a tápoldatban őrzött, sem a lyophilizált ereket, holott az átültetésig ezek életképesnek látszottak. Késői sorsuk ugyanaz lett, mint az eleve elölt, fixált ereké, vagyis autolog kötőszövetes csövekké épültek át. Ugyanez vonatkozik mind a konzervált, mind pedig a fixált xenogen transplantátumokra is. E graftok tulajdonképpen a fogadó szervezet saját szöveteiből felépített, csökkent értékű, új érpótlócső számára csak vázként, irányító struktúraként szolgáltak. Szerepük tehát lényegében ugyanaz volt, mint a műanyag érprotéziseké, azzal a különbséggel, hogy az átépüléssel, az elhalt ér falának macrophagok által történő eltakarításával járó, lassú, hónapokig tartó gyulladásos, necrobiotikus folyamat sokkal több szövődmény forrásai voltak, mint ami az érprotéziseknél észlelhető. További különbség, és az érprotézisekkel szembeni hátrányuk, hogy ezek a transzplantátumok az új érpótló struktúrának nem nyújtanak kellő támaszt és szilárdságot, ezért a helyükön jelentős számban aneurysmák, rupturák, esetleg szűkületek alakulnak ki. Ezek az értranszplantátumok tehát nem voltak igazán sikeresek.
Csakis az élő érszövet képes a funkció maradéktalan, hosszú távú ellátására. Az értranszplantátum életben maradása nem táplálkozási kérdés. Az autológ artériák és vénák ugyanis életben maradnak a transzplantáció után. Példájuk azt mutatja, hogy ezek a véráramból és a környezet felől is képesek a szükséges tápanyagok felvételére, mivel vasa vasorum rendszere nagyon gyorsan, szinte napok alatt regenerálódik. A transzplantált allogén és xenogén erek elpusztulásának és átépülésének oka az immunbiologiai inkompatibilitás, amelyet ezeknél a graftoknál nem sikerült leküzdeni.
A közel száz év óta tapasztalt kudarcok, vagy igen szerény részsikerek ellenére azonban, a kutatók sem külföldön, sem Magyarországon nem mondtak le a sikeres allogén, érpótlás megvalósításáról, vagyis az átültetett szervekhez hasonlóan, a transzplantált erek életben tartásáról. Az utóbbi időben megint találkozunk ilyen közlésekkel (16, 17, 18, 19, 20, 21). A siker reményét az újabb konzerválási eljárásokra (cryopreservatio, ill. a hosszú ideig hűtve, szövetkultúra médiumban tárolás) alapozzák. A betegkiválasztásnál törekednek a vércsoportegyezésre, de felvetődik a szerv-transzplantációnál használatos recipiens választás és utókezelés gondolata is. Ezeknek az újabb törekvéseknek hosszú távú eredményei ma még nem ismeretesek.
Az újfajta homológ artériákkal, ill. vénákkal végzett klinikai műtétek általában ismételt graftinfekció utáni sokadik beültetések, vagy a megfelelő autolog graft hiánya miatti utolsó választási lehetőségek. Kétségtelen előnyük hogy fertőzött környezetben jobban viselkednek, mint a műanyag protézisek, beleértve még a kifejezetten inficiált milieure tervezett silver graftokat is. Ezen kívül a kis kaliberű allogén véna transzplantátumok, legalábbis rövidtávon, jobbnak tűnnek, mint a legjobb, kis átmérőjű érprotézisek. Ezért végtagmentésre, ill. életveszély elhárítására, időnyerés céljából alkalmazásuk indokolt lehet még akkor is, ha tartósságuk jelenleg kérdéses. Végül elmondható, a fenti kísérletekből az is kiderült, hogy a korabeli magyar kutatók időszerű témákon és korszerű módszerekkel dolgoztak. Megfigyeléseik is helyesek voltak. Esetleges tévedéseiket megfelelően korrigálták. A nyugati kutatók sem jutottak náluk előbbre.

Irodalom

1. Fáykiss F.: Véredényátültetések. Budapesti Orvosi Ujság. 1911; 9: 219-225.
   
   
2. Szállássy Á.: A Budapesten tartott XVI. Nemzetközi Orvosi Kongresszus centenáriuma. Orv. Hetil. 2009; 150: 1791-1794.
   
   
3. Sin L., Bérczi Gy. Gál Gy., Ormos J.: Artériák konzerválása és transplantálása. Honvédorvos. 1951; 3: 995-1003.
   
   
4. Róth M.,: Konzervált aorta átültetése kutyákon. Magy. Sebész. 1953; 4: 277-280.
   
   
5. Hőnig V., Sin L., Ormos J.: Fixált artériák transplantálása. Katonaorvosi Szemle. 1954; 6: 483-493.
   
   
6. Bormemisza Gy , Szilágyi I., Bakó G., Kiss A., Ressmann V., Tóth F.: Kísérletek lyophilizált erekkel. Magy. Sebész. 1954; 7: 418-426.
   
   
7. Jakab T., Benyó I.: A lyophilizálás jelentősége az érsebészetben. Magy. Sebész. 1958; 11: 181-185.
   
   
8. Bornemisza Gy.: Fejlődés a szövethiányok pótlása terén az elmúlt negyedszázadban. Orv. Hetil. 1973; 114: 2085-2091.
   
   
9. Dardik I., Dardik H.: Vascular heterograft: Human cord vein as a substitute in baboon. A preliminary report. J. Primates 1973; 2: 269.
   
   
10. Sömjén Gy., Lakner G., Lónyai T.: Az érpótlás lehetősége v. umbilicalis, mint ér-prothesis. Orv. Hetil. 1979; 120: 1243-1244.
    
    
11. Gyurkó Gy., Kaposi T., Kozlovszy B., Bornemisza Gy., Nemes Z., Félegyházi A.: Tapasztalatok a köldökvéna protézissel. Magy. Sebész. 1981; 34: 130-136.
    
    
12. Gyurkó Gy.: Személyes közlés. Salgótarján, 1986.
    
    
13. Nemes A, Acsády Gy, Fraefel W, Lichti H, Monos E, Oertli R, Somogyi E, Sótonyi P: Application of vascular graft material (Solcograft-P) in experimental surgery. Biomaterials 1985; 6: 303-311.
    
    
14. Horsh S.: Solcograft-P-vel szerzett klinikai tapasztalataink. Vascularis Symposion Budapes,. 1984.
    
    
15. Nemes A.: Hibák, tévedések, szövődmények az érsebészetben. Doktori értekezés. Budapest, 1987.
    
    
16. Bíró G., Szabó A., Szeberin Z., Nemes A.: Homograft beültetéssel végzett artériás rekonstrukciók. Magy Sebész. 2001; 54: 63-67.
    
    
17. Bíró G., Szabó A., Szeberin Z., Nemes A.: Infrainguinalis műtétek homograft erek felhasználásával. Magy. Sebész. 2002; 55: 144.
    
    
18. Szeberin Z., Bíró G.: Krio-prezervált human véna femoralissal készített arterio-venosus fistula. Magy Sebész. 2003; 56: 166.
    
    
19. Galambos B., Banga P., Kövesdi Zs., Simon É., Éles Gy., Csönge L., Zsoldos P., Czigány T.: Rekonstruktív érműtétek hosszú ideig hűtve tárolt homograftok felhasználásával. Magy. Sebész. 2006; 59: 388-392.
    
    
20. Szeberin Z., Bíró G., Szabó Gy., Acsády Gy.: Human artéria homografttal készített obturator bypass. Magy. Sebész. 2008; 61: 190.
    
    
21. Acsády Gy.: Kiútkeresés a magyar érsebészet megmentésére. Magy. Sebész. 2008; 61: 259-262.

Dr. Bartos Gábor

Dunaújváros
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Érbetegségek: 2011/1. 21-27. oldal