Gondolatok Gaál Csaba "Szakírás" című könyvéről.

Érbetegségek: 2009/1. 23-26. oldal

Néhány, az orvos-biológia tárgykörében írott, szakmai publikációval foglalkozó könyv már megjelent a közelmúltban. Mindegyik egy kicsit mást hangsúlyoz, Baintner munkája nagyon összefogott, frappáns és szellemes, minden orvos-biológiai kutatással foglalkozóhoz szól. Másik, jobban hozzáférhető könyv Csermely, Gergely, Koltay és Tóth munkája, amely tudományos kutatókhoz illő alapossággal, széles körűen tekinti át a természettudományos kutatás és közlés lényegét, részleteit és buktatóit. Bär könyvének címe: Professzorok és alattvalók, önmagáért beszél, szellemes stílusban a németországi kutató munka emberi tényezőit mutatja be, amelyek nagyon hasonlítanak az itthoniakra. Ne feledkezzünk el Selye János klasszikus művéről, az Álomtól a felfedezésig c. könyvről, amely a kutató munkában bármilyen módon érdekelt kollégák részére, több évtizeddel ezelőtti megírása ellenére, mind a mai napig tanulságos és élvezetes olvasmány. Folyóiratunkban is olvashattak, a cikkek elkészítésére fókuszáló összefoglalót. Csak néhány hazai publikációt emeltünk ki, azon írások közül, amelyek mellé most egy újabb jelent meg: Gaál Csaba: Szakírás című munkája.

Miben más, miben új, vagy több mint az említettek? Mindenek előtt azt kell kiemelni, hogy Gaál dr. klinikus orvos, ezáltal példái hozzánk, gyakorló orvosokhoz szólnak, továbbá évtizedeken keresztül nem Magyarországon élt és dolgozott, nyilván ennek köszönhetően szélesebb látókörrel, valamint az anyanyelv iránti nagyobb megbecsüléssel ajándékozza meg olvasóit. A szerző a sebészek számára nem ismeretlen, hiszen hazai sebészeti tan- és kézikönyvek írója és szerkesztője. Legfontosabb munkája, a Sebészet, egyetemi és szakvizsga követelmény, az ugyancsak többedik kiadását élő Ambuláns és egynapos sebészet, valamint a Sebésztechnikai alapismeretek, hiánypótló szakkönyvek. Tehát a szerző szakírói és szerkesztői tapasztalatai, tanácsai több évtizede csiszolódnak, bennük a legmesszebbmenőkig megbízhatunk. A Szakírást is oly alapossággal állította össze, hogy ha lenne az orvos-szakmai publikációval foglalkozó tanszék, annak ez lehetne a tankönyve. A munkának speciális, számunkra különleges értéke a témába illő idézetek sokasága, amelyben külön névmutató segíti az eligazodást.

Egy rövid áttekintés a szakírás jelentőségéről. Ma körülbelül 25 ezer orvosi szakfolyóirat jelenik meg a világon, évente mintegy 4 millió publikációt közre adva. Elképesztő és ijesztő számok; az olvasó "szerencséjére" ezek messze túlnyomó többsége igazi nóvumot nem ad, hanem valójában a karrierépítést szolgálja. Jellemző, hogy az egyik - a szerző által idézett - felmérés szerint 1966- 2002 között 28.490 közlemény jelent meg az epeutak megbetegedéseiről, s mindössze kettő járt terápiás következménnyel. Mindemellett az orvosok jelentős része kénytelen akkor is publikálni, ha semmi különösebb mondanivalója nincs, legfeljebb százszor bebizonyított és kontrollált tényeket erősíthet meg, mert ez a tudományos előrejutáshoz elengedhetetlen, magasabb szakmai pozíciók elnyerésénél pedig előnyös, vagy éppen követelmény. Az így "kikényszerített" közlemények sem okvetlenül feleslegesek. Egyrészt a szerzők - ha ráéreznek az írás intellektuális örömére - az így szerzett tapasztalatokat érdemesebb dolgozatokban is kamatoztathatják. Másrészt - nem is ritkán - előfordul, hogy egy-egy ilyen kutatás - ha nüansznyi eltérésekkel is - kissé árnyalja az uralkodó álláspontot. Harmadrészt - és ez a legfontosabb - ébren tartja az érdeklődést egy-egy téma, részterület vagy akár csak annak vékony, de fontos szegmense iránt, márpedig a felmérések szerint például a sebészek elsősorban közleményekből (főként folyóiratokból, de könyvekből is) tájékozódnak, s csak ezt követi a kongresszusokon vagy továbbképző tanfolyamokon való informálódás. Mindent összevetve: bármilyen ellentmondásos a helyzet, nem csak "önző" okokból, hanem objektíve is érdemes publikálni. Az előbbieket ki kell egészíteni még azzal, hogy a manuális szakmákban valamely eljárás elsajátításához nem az írott szó, hanem egy film, vagy egy bemutató műtét kulcsfontosságú. Ezen kívül nézzük a kérdést a barikád túloldaláról, vagyis az olvasó szemszögéből: ha valaki angolul olvas, nagyon fontos ebben a rengetegben a válogatás, mert mint láthatjuk, rendkívül nagy a túlkínálat.

Nagyon fontos és mind a mai napig megoldatlan - némi etikai felhangot is tartalmazó - kérdés: hol, milyen nyelven tegyük közzé eredményeinket, gondolatainkat? Ma már szinte egyeduralkodóan, ráadásul, mondjuk ki: imperialisztikusan az orvostudomány közvetítő nyelve az angol. Annak, aki közleményeit nem publikálja angolul (is), vajmi kevés esélye van arra, hogy a tudomány nemzetközi világa számon tartsa, legyen bár német, spanyol, francia, orosz, arab vagy kínai. E nagy "nyelvnemzetekhez" képest mi, magyarok nyilván többszörösen hátrányos helyzetben vagyunk. Gyakran fogalmaznak úgy, hogy nyelvi bezártságban élünk, ez azonban csak egyik része a problémának, a másik az, hogy bizonyos nyelvi kizártságnak is szenvedői vagyunk. Ez a probléma egyrészt abban nyilvánul meg, hogy hiába ír egy költő csodálatos verseket magyarul, erről a világ más részein senki sem értesül. Másrészről bizonyos kérdéseket nem érdemes magyarul közölni, mert nincs rá hazai visszhang, vagy nem érdemes egyes témákból könyvet írni, mert például egy adott kutatási területtel itthon alig néhányan foglalkoznak. Ugyanez eltúlozva: Máltán még a mobil telefon nyelvét sem fordítják le máltaira, mert olyan kevesen használják ezt a nyelvet... A magyar szerző tehát csapdában érzi magát; - ha fontosnak ítélt kutatásait, felismeréseit csak magyarul teszi közzé, csupán arra számíthat, hogy a szűk hazai szakmai közösség elismeri; - ha csak angolul, csillapítania kell lelkiismeretét, hogy ő is hozzájárul a magyar szaknyelv - és nem utolsó sorban a honi szakmai fórumok - elsorvadásához. Az a próbálkozás, hogy egy addig anyanyelven írott újságot angolul jelentessenek meg, szintén nem vált be, így ugyanis a lap elveszíti az anyaországi olvasókat, ugyanakkor a nemzetközi lapokkal nem tudja felvenni a versenyt. A felmérésekből tudjuk, hogy csak a magyar nyelvű közlés jut el a hazai kollégákhoz, alig néhányan olvasnak külföldi lapokat. Talán továbbvezető kompromisszum lehet számos folyóiratunk - például az Érbetegségek - gyakorlata, hogy a cikk címét, összefoglalóját, kulcsszavait angolul is közli, így az esetleges idegen nyelvű érdeklődők a lényegről értesülnek, ezáltal módjuk van a kapcsolatot felvenni a szerzővel. A legjobb megoldás talán a kétnyelvű, - de nem kettős! - közlés lenne. Gaál Csaba okkal berzenkedik a kettős közlés ellen. A szépirodalomban is súlyosan erkölcstelennek minősül, ha valaki versét, novelláját, tanulmányát egyszerre két folyóiratnak adja le (és el), "két bőrt húz le egy rókáról", bár ez többnyire csak kezdőknél fordul elő, akik nem is a dupla honoráriumra vágynak, hanem csak szeretnének valahol megjelenni. A mű két (vagy több) nyelven, nagyjából azonos időben történő közöltetése azonban tolerált, gyakran ösztönzött gyakorlat, feltéve, hogy erről a tényről minden érintett szerkesztőséget előre tájékoztatták. Az angol nyelvű folyóiratok többsége a magyar nyelvű cikket érthető módon, nem tekinti riválisnak. Ide tartozik egy további gondolat, a nyelvismeret kérdése, ami sok problémát megoldhat, ezzel kapcsolatban a szerző éppúgy irigyli a fiatalok utazási és ösztöndíj lehetőségeit, mint mi, hiszen ezzel akár több nyelvet is el lehet sajátítani jó előadói vagy kommunikációs színvonalon.

Ahhoz, hogy közöljünk, tudnunk kell, vajon a számunkra újnak vélt megfigyelés valóban új-e. Ha az általunk észlelt jelenség eddig ismeretlen volt, akkor azt feltétlenül közöljük. Minél hihetetlenebb, vagy elüt eddigi elképzelésünktől, a felfedezés annál inkább közlésre érdemes. A tények őszinte, pontos leírása adja a legtöbbet az olvasóknak akár a közléskor, akár, meglepő módon, évtizedekkel később is. Úgy tudunk tehát mind a hazai, mind a nemzetközi szakmai életbe bekapcsolódni, ha a korábbi közléseket és szerzőket ismerjük. Sajnálatos, hogy a fiatalok legfontosabb információ forrása, az internet, a hazai folyóiratokat még nem, vagy nem teljesen teszi hozzáférhetővé.

Gaál dr. az információ forrásának kiválasztását hangsúlyozza már a könyv elején. Egy külön alfejezet, a tudomány meghamisításával, a valótlan eredményeket közlő cikkekkel foglalkozik, és ritkasága ellenére hosszan tárgyalja ezt a kérdést. Személyes tapasztalatunk szerint sokkal zavaróbb az a sok korrekt módon megírt, de használhatatlan ötlet, vagy a mi körülményeink között megvalósíthatatlan, vagy az adott formában alkalmatlan közlés, amely a lapokat megtölti. Az a jó, ha az olvasott cikk a miénkhez hasonló gondolatmenet szerint tárgyalja a témát, és a fontos részleteket nem hallgatja el! Ismert, hogy egy-egy mérhető adat eredményei sok okból különbözhetnek, például a statisztikai szórás miatt, vagy más az alkalmazott műszer, illetve a gyógyszer gyártója stb. tehát a szerző és az intézet szelektálása ebből a szempontból is fontos lehet. Egy adott cikk szerzőjének megbízhatósága, szemlélete, a korábbi munkáiból nyert információk hasznossága, tehát a szerző személye, valóban meghatározó. Külön kérdéskör a cégek által szponzorált cikk, amelyet mindenki egy kicsit más szemüvegen keresztül olvas, mint a többit.

A legnagyobb értékű cikkek a randomizált, összehasonlító tanulmányok, hiszen ezek alkalmasak arra, hogy mindkét eljárást azonos körülmények között végezzünk, ezáltal tiszta képet nyerjünk egy adott hatóanyag vagy módszer abszolút vagy relatív értékéről. Ugyanakkor a Gaál dr. által leírtakon kívül még további gondolatok is felmerülnek ezekkel a vizsgálatokkal kapcsolatban. Mindenek előtt nyilvánvaló a kérdés, vajon hogyan egyeztethető össze az orvosi esküvel az, hogy az egyik, hozzánk segítségért forduló betegnek hatásos, a másiknak hatóanyag nélküli gyógyszert adunk? Ezek a tanulmányok csak az állami, ingyenes, személytelen tömegrendeléseken végezhetők, és csak részben a nagy esetszám miatt. Egy magánrendelésen, vagy magánklinikán a beteg a gyors, kiszámítható, gördülékeny gyógykezelés érdekében, mélyen a zsebébe nyúl. Továbbá, kétségtelen, hogy súlyos kórképek esetén bizonyos számú áldozat után leállítják a vizsgálatot, de azokon, akik súlyos károsodást szenvedtek, ez már nem segít. Tehát súlyos kórképek esetén rendkívül fontos az előzetes adatok áttekintése. Tudnunk kell azt is, hogy ez egy nagyon költséges módszer, amelyet valakinek fizetnie kell. Ezért a helyzetet karikírozva egyesek úgy fogalmaznak, hogy a bizonyítékokat nem vizsgálják, hanem vásárolják. A nagy gyógyszercégeknek általában van erre pénze, de a sebészeti eljárások vonatkozásában még a legalapvetőbb műtétek sem voltak vizsgálat tárgyai, mert nincs, aki finanszírozza a vizsgálatot. A gyógyszereket időnként egészségeseken tesztelik, míg az egészségeseken végzett műtétek nem igen jönnek szóba, ugyanis a gyógyszerről azt gondoljuk, hogy nyomtalanul kiürül, míg a műtétnek egész életen át tartó nyoma marad. Ezenkívül, a sebészetnél maradva, több esetben is bebizonyosodott, hogy a műtét elvégzésének módja az eredménynek nagyon fontos tényezője. A gyógyszer szinte mindenütt ugyanolyan hatású, egy beavatkozásra ez nem igaz, azt másképpen végzi például egy kezdő és egy gyakorlott sebész. Mindnyájan tudjuk, hogy egy jó műtéti eljárással egy rossz sebész rossz eredményt fog kapni. Az azonban kevésbé ismert, hogy egy, a szakma által rossznak bélyegzett műtéttel is lehet jó eredményt elérni, ha a kulcsfontosságú részbe némi módosítást iktatunk. Tehát a végzendő műtét technikájának minden részletét pontos keretekbe kell foglalni. Ha mindezeket végiggondoljuk, nem csodálkozunk, hogy óriási adminisztrációval, és figyelő szemek kíséretében folynak ezek a tanulmányok.

A könyv értéke az is, hogy további gondolatokra inspirál - itt szeretnénk a tudományos fokozat megszerzésére írt disszertációkról elmélkedni, amely téma a könyvből kimaradt. Azt a megjegyzést, miszerint minden harmadik orvosnak tudományos fokozata lenne, tévesnek tartjuk, legfeljebb a kutatókra vonatkozhat ez az adat. Lehet, hogy nem is indokolt a kandidatúra, illetve a Ph. D. külön tárgyalása, hiszen mind a cikk-, mind a könyvírás és -szerkesztés szabályai érvényesek rá. Most legyen szabad kicsit talán sarkítva a megítélést, némi nosztalgiával viszszagondolni a könyv témájához kapcsolódó, klinikai tárgyú kandidatúrákra. Jónéhány közülük a mai akadémiai doktori disszertációkkal vetekedett: új szakterületek alapítása, iskolateremtő újítások bevezetése, speciális, egy-két évtizedes klinikai tapasztalatok feldolgozásai voltak, sokuk kiállta az idők próbáját. A mai Ph. D., amely ennek helyére lépett, közvetlenül az egyetem befejezése után, 2-4 év alatt, speciális kísérleti intézetekben, a bevált metodika futószalagján készül el. Az értekezések megállapításai igazak, a módszer, a feldolgozás kifogástalan, az eredmény azonban egy súlytalan részeredmény lesz.

Gaál dr. munkája szinte hibátlan, csak egyetlen állításával szeretnénk vitába szállni. A szerző kétszer is említi, hogy az alexandriai könyvtárat az arabok égették fel a VII. században, mert - a kalifa szerint - "ami nem arabul van, az úgy sem fontos", mások ezt úgy idézik, hogy "ami benne van a Koránban, az megvan, ami nincs benne, az felesleges", de nem is ezt tartjuk fontosnak ebben a legendában, hanem azt, hogy az alexandriai könyvtár örökre pótolhatatlan kincseit még 391-ben, évszázadokkal az arab hódítás előtt, a fanatikus keresztények vetették máglyára - mint "pogány iratokat". Nekik és a bizánci könyvtárat felégető társaiknak tudható be, hogy például Szophoklész 120-130 drámájából, csak hét és felet ismerhetünk. Számtalan orientalisztikai és történeti könyv, valamint lexikon cáfolja a téves legendát, ennek ellenére kiirthatatlannak látszik ez a reneszánsz idején keletkezett, iszlámgyűlölő vélekedés, amely különösen igazságtalan azokkal az arabokkal szemben, akik - irodalmi, historikus, geográfiai stb. művek mellett - éppenséggel megmentették az ókori orvosi szakirodalom fontos részeit is.

A cikkek jelentős része számadatokat is tartalmaz, ezért a könyvből sem hiányozhat a biometriai ismeretek közlése. Meglepő felméréssel indul ez a fejezet, miszerint csak a statisztikai feldolgozások 68%-a, egy másik szerint mintegy 50%-a helyes. Úgy tűnik a publikálás egy külön szakma, ezen belül a helytálló biometriai feldolgozás nyilván még egy további specialitás.

Egy-egy cikk az adott munka megkoronázása, az erőfeszítések beteljesedése, amely sokat lendít a szerző pályáján. Hogy mennyit, azt ma már mérni szokták, részben a publikációk száma, az impact factor, továbbá az idézettség számít. Egy munka értékét tehát ezek a mérőszámok mutatják. Ezen érték hátterében azonban meglepően nagy jelentősége van, hogy ezt a munkát hol, melyik országban, és melyik kutató laboratóriumban vagy kórházban készítették el, ki a főnök és kik voltak a munkatársak. Ennek ugyanis szerepe van a cikk elfogadásában vagy visszautasításában. Gyakran találkozunk, alapvető újítások közlésével kevésbé felkapott folyóiratokban, az ismertebbek, illetve annak lektorai, úgy tűnik, nehezen fogadják az újdonságokat.

Fentiekben Gaál Csaba adatokkal, idézetekkel és saját bölcsességekkel fűszerezett könyvének csak néhány gondolatát idéztük fel. Mindazon kollégák, akik követik a szakirodalmat, netán közölni szoktak, vagy a jövőben szeretnének, szórakoztatónak fogják találni a művet és haszonnal olvashatják végig, vagy akár kézikönyvként is forgathatják.

Irodalom

1. Baintner K.: Hogyan írjunk tudományos közleményeket? TAKEFT, Budapest, 1982.
   
   
2. Bär S.: Professzorok és alattvalók. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003.
   
   
3. Bihari I., Tomcsányi I.: Tanácsok tudományos közlemény megírásához. Érbetegségek, 7:135-139. (2000)
   
   
4. Csermely P., Gegely P., Koltay T., Tóth J.: Kutatás és közlés a természettudományokban. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
   
   
5. Selye J.: Álomtól a felfedezésig. Akadémiai kiadó, Budapest, 1980.
   
   

Dr. Bihari Imre - dr. Sébor József

(Gaál Csaba: Szakírás. Medicina Könyvkiadó, 2007. Ára: 4600,-Ft.)

Érbetegségek: 2009/1. 23-26. oldal