Közel háromszáz szakmai publikáció - közöttük harminc könyv, könyvrészlet - után ezúttal nem az egyetemi tanár, a műtéteit tudományos alapossággal bemutató, elemző, az esetleges szövődményekre különösen kritikusan és önkritikusan figyelő sebész szólal meg Nemes Attila új kötetének lapjain, hanem az emlékező, gyakran játékosan anekdotázó, egyben sorsán, hivatásán, pályáján, a megélt történelmen és önnön történetén töprengő ember.
Érbetegségek: 2008/4. 122-123. oldal
Közel háromszáz szakmai publikáció - közöttük harminc könyv, könyvrészlet - után ezúttal nem az egyetemi tanár, a műtéteit tudományos alapossággal bemutató, elemző, az esetleges szövődményekre különösen kritikusan és önkritikusan figyelő sebész szólal meg Nemes Attila új kötetének lapjain, hanem az emlékező, gyakran játékosan anekdotázó, egyben sorsán, hivatásán, pályáján, a megélt történelmen és önnön történetén töprengő ember. Fecsegések, firkák fehérben - írta a szerző bő négyszáz könyvoldalnyi jegyzet-füzére fölé. Hm. Sajátos cím. Illik ez a nyugalmazott professzorhoz, az érsebészet egyik "nagy öregjéhez"? Elvégre: fecsegni a fruskák szoktak, avagy - hogy franciásan folytassuk az alliterációt - ők bavardíroznak bagatellekről. Az 1700-as évek elején Couperin mester vetette oda - rokokó könnyedséggel - kis csembalóművei partitúrájának címlapjára: "Les bagatelles" - "Semmiségek". Nemes Attila "fecsegéseiben" is gyakran súlyos kérdések, sőt létkérdések bujkálnak - etikáról, humánumról, magyarságról, istenhitről -, egyrészt azért, mert az általa megélt kor sokszor élesen vetette fel ezeket a kérdéseket, másrészt és főképpen pedig azért, mert önvizsgálatra nagyon is hajlamos személyiség számára merültek fel. Az anekdotázó, "csevegő" homo ludens nem rejtheti el a homo eticus-t. A fecsegés éltető eleme a spontaneitás; a stilizálás, szöveg-cizellálás, a textus artisztikus "fölemelésének" kísérlete tönkre teszi. Szerencsére Nemes Attila "túl jól" ismeri, érti és szereti az irodalmat ahhoz, hogy irodalmárkodjon. Hagyja magát fecsegni, hátha egészében mégis úgy rendeződik a sok-sok apró epizód, reflexió és önreflexió, hogy kialakul ama József Attila-i "okos csevegés". Végül valóban így rendeződik. A szabad asszociáció folyamatában könnyen parttalanná válna egy ilyen szövegkonglomerátum - a "fecsegés" sok mindent felölel, a maga árnyalataiban történetmesélést, anekdotázást, "sztorizást", beszélgetést és beszédet, úti, magán- és hivatalos levelet, nagy költők (főleg Kosztolányi) verseinek fölidézését és idézeteket a Bibliától Horatiuson át akár Woody Allenig, újságcikkeket, a szerzővel készített interjúkat, officiális iratokat et cetera -, de ezt a szöveghalmazt áttekinthetővé teszi a szerkesztés két módszere: egyrészt a lineáris időrend, másrészt a jegyzetek tematizálása. Az ezernyi részelem együttesen úgy ülepedik le az olvasóban, úgy rendeződik komplexebb formába, mint a kaleidoszkópban a tükrök által sokszorosan visszavert üvegdarabkák. Az olvasó úgy teszi le a könyvet, hogy szabálytalanul megformált, mégis regulált memoárt olvasott.
"Honnan jöttél?" - többnyire ez az első kérdés, amely minden memoár-íróban (s persze bármiféle identifikációban) felmerül. Családi legendáriumunk örökösei, voltaképpen születésünktől részesei, s olykor talán foglyai vagyunk. Nemes Attila könyvének érdeme, hogy e legendáriumot - jó száz évre visszamenően - korhűen és korfestően mutatja be.
Láthatjuk a "kuruc" nagyapát, Nemes Mihály - önmeghatározása szerint - "történeti festőt", aki a hajdani fiumei gyorson rámordul "labanckodó" útitársára: "Vegye tudomásul, hogy mi ezer éve keresztény ország vagyunk ... és Mátyás király Bécs alatt..." Mellette ott ül felesége, az Auguszt-lány nagymama, akinek már a neve is emblematikus: a tisztes polgári szorgalom echója, akár a Gerbeaud vagy a Gundel család neve. (Nemes Mihály fő műve, A magyar viseletek története című album 1900-ban jelent meg, 2002-es reprintje óta a harmadik kiadása fogyott el. Mint egyik pályatársa írta róla, Nemes Mihály a honfoglalástól a kiegyezésig "ünneplőbe öltöztette Magyarországot". "Kurucsága" nem akadályozta abban, hogy IV. Károly koronázásának látvány- és ruhatervezője legyen - éppen ez érzékelteti legjobban a Monarchia szellemiségét.)
Láthatjuk az anyai nagyapát, Lenck Béla huszár alezredest. Szerény fizetésű lovas-oktató a Ludovikán, de rangja túlköltekezésre készteti, nem ritka látogató nála a végrehajtó. Trianon után sok ezer középosztálybeli sodródott hasonló helyzetbe. Míg a történeti festő akár Jókai alakja lehetne, az eladósodott katonatiszt mintha Móricz valamelyik dzsentri-regényéből lépett volna elő.
Egy komor villanásra feltűnik a távoli nagybácsi, Jány Gusztáv vezérezredes, a Don-kanyarnál végzetes vereséget elszenvedett 2. magyar hadsereg parancsnoka is. 1993-as rehabilitációs tárgyalása kapcsán jegyzi meg a szerző: "Egy felindulásból leírt bántó mondat, hadparancs miatt végezték ki". A népbírósági tárgyalások hisztérikus légkörét ismerve helytálló ez a megállapítás. S az is a magyar sorstragédiákhoz tartozik, amit a szerző hozzáfűz: "Feleségem édesapja az általa vezényelt 2. hadsereg katonája volt, és eltűnt, megfagyott a hómezőkön". Láthatjuk a különc, polgárpukkasztó, hajdan Galileikörös apai nagybácsit, aki a hazai távközlés egyik úttörője lett. Kibernetikai gépek című szakkönyve (1961) ma - a permanens informatikai forradalom időszakában - éles jövőbelátásként hat, tudománytörténeti jelentőségű. A külvilágra kevéssé ügyelő mérnök-tudós mindemellett fél nap alatt rongyosra hordja ingeit, nyakkendőit... Egy kedves epizódban kifejti unokaöccsének, hogy a kukorica "tudja", csak amolyan magaféle értelmiségi vetette el, nem parasztember, hiszen "más oka nem lehet a gyér termésnek" ...
A családját 1945-ben elhagyó, új férjre talált, később Ausztriába költözött édesanya éppen csak átsuhan a történeten. Ma sem kiírt, fájdalmasan elhallgatott gyermekkori trauma...
A félárvaságban fölemelkedik a gépészmérnök édesapa alakja. A kisfiú hallja, amint barátjával beszélget a Szovjetunió megtámadása után: "Hitler most már elvesztette a háborút... nézz a térképre..." Gyermekien utánozza, amikor az apa a szomszéd nyilason ironizál, retteg, amikor mondvacsinált szabotázs miatt az ÁVO elviszi néhány napra, büszkén néz rá, amikor egy munkás provokációjára: "Maga olyan arisztokratásan néz ki!" így válaszol: "Maga meg nagyon hülyén". S persze: "Másnap hivatta az osztályvezető..., hogy az elvtársak a pártban nem jó szemmel nézik, ha a fizikai dolgozókat lenézik..." Az édesapa - agyvérzés, fél éves bénultság után - 1956 novemberében hal meg. Gyanakodó káderezők kérdezik a fiút az egyetemi felvételin: miért éppen akkor?
Az utolsó éves gimnazista havi 400,-Ft árvasági ellátással, olykor kegyelemebédekre szorulva kezdi meg felnőtt életét. Talán akkor talált rá Vergilius mondatára: "Labor omnia vincit improbus" - "A szívós munka mindent legyőz". Segédmunkásként ládákat szögel - maga sem tudja, milyen szerencsés ez, a kartotékokban a "polgári származás" átsorolódik a "fizikai munkás" kategóriába -, s közben hajtogatja magában: "Nem baj! Úgyis orvos leszek!".
Orvos lett, sebész, pályafutása végén közel ötezer műtétet regisztrálhatott. Részt vett több modern eljárás meghonosításában, például Magyarországon az elsők között végzett stent-graft implantatiót. Negyvenöt éve dolgozik - ma már nyugdíjasként - az Ér- és Szívsebészeti Klinikán, tizenkét évig vezette az intézményt. Irányítása alatt létesült - például - a Cardiovascularis Centrum.
Megadatott neki a tanítás öröme, tanszékvezető egyetemi tanár, a SOTE két ciklusban is megválasztott rektorhelyettese lett. Érsebészeti vezérfonal című műve hosszú ideig a szakvizsgára készülők első számú útmutatója volt. "Fecsegéseiben" szeretettel emlékezik egykori professzoraira, főnökeire. A technikai virtuóz Kudász Józsefre, a "pater familias" Soltész Lajosra, az "organizátor" Szabó Zoltánra. A gyakran humoros történetek empatikusan idézik fel emberi gyöngeségeiket is, a hirtelen haragú Kudász professzor olykor bántó szigorát, a "születetten jó ember" Soltész professzor rácsodálkozó csetlés-botlását a számára oly idegen vám- és egyéb procedúrák közepette. Elgondolkodtató, amit a szerző - több ezer műtéte után - megjegyez: "Ami a kollégákat illeti: tőlük megkérdeznék valamit. Ti is úgy emlékeztek vissza pályafutásotokra, hogy a legkiemelkedőbb, legélesebben kirajzolódó sebészeti beavatkozások azok, ahol valami nagy baj, szövődmény alakult ki?".
Nemes Attila a rendszerváltozás idején - akarva-akaratlanul - közéleti emberré vált. Kidolgozta a SOTE új "alkotmányát" - Szervezeti és Működési Szabályzatát -, az egyetem egyik vezetője, az Angiológiai Szakmai Kollégium elnöke, később a MOTESZ elnöke, majd a MAÉT elnöke is lett. Válságos időben választották meg a Budapesti Orvosi Kamara elnökének. Nem kereste a konfliktusokat, de nem is kerülték el. Egyik rektor-helyettesi körlevele miatt - amelyben a szűkös keretek ésszerűbb felhasználását szorgalmazta - élesen megtámadta a sajtó, még fegyelmi eljárást is indítottak ellene. Tehetetlen keserűséggel kellett látnia, hogy az új kamarai törvény szinte ellehetetlenítette a MOK működését.
Sokat veszített optimizmusából, de nem vált pesszimistává. Inkább aggódva figyelmeztet. Érsebészet az ezredfordulón címmel 2002-ben tartott előadásának tíz pontba foglalt, ellentmondásokat párosító gondolatai ma is aktuálisak: "1. Elítéljük a paraszolvenciát mint jelenséget... fenntartjuk azt, mert az ellehetetlenült alacsony bérek miatt nem lehet megélni nélküle... 2. A fiatalok, az utánpótlás képzéséről és támogatásáról beszélünk... nem jutnak műtéthez, kiszolgáltatott "papíremberekké" válnak, elégedetlenek, miközben elvárásainkat irreálisan emeljük. 3. Panaszkodunk a feudális hierarchiára... a klinikum "félkatonai rend" igényére hivatkozva az abszolutizmusra törekszünk. 4. Betegjogokat hirdetünk... "csak nehogy bajom legyen" elv alapján defenzívvé válik a medicina. 5. Orvosellenes perekre panaszkodunk... miközben a kártérítési perek nagy részében a kiindulás a iatrogén "szóártalom", a fecsegés. 6. Egységet, integrációt hirdetünk... tudományos társaságaink subspecifikus frakcionálódása figyelhető meg. 7. Szervezettséget kívánunk... paralell kompetenciával rendelkező intézményeket hozunk létre. 8. Joggal pénzhiány miatt kiáltunk... presztízs okokból a szakmák egymás ellen harcolnak, lobbiznak. 9. Gazdasági versenyhelyzetet kívánunk... a kicsikart bónusz nem mindig társadalmi érdeket szolgál. 10. A gyógyítás egyedülálló szépségét, az elhivatottságot valljuk... és minden idáig felsorolt ok miatt az utánpótlás már fogyatkozik és csökkenni is fog".
Súlyos "fecsegés". Érdemes továbbgondolni.
Érbetegségek: 2008/4. 122-123. oldal
