A kommunikáció meghatározó módon kíséri az orvosbeteg találkozásokat a felismerési, kezelési-, gyógyítási folyamatban, a rehabilitáció ideje alatt és az utánkövetés időszakában is. A megfelelő kommunikáció szükséges velejárója a legmagasabb szintű szakmai ellátásnak is, hiszen, ha a beteg nem érti meg a diagnózis közlésekor, vagy a kezelések ideje alatt, hogy mi miért történik, hogyan kell együttműködnie az orvossal és az őt kezelő egészségügyi személyzettel, miként kell követnie az orvosi útmutatást, akkor az orvos-beteg kapcsolatban akadályok léphetnek fel. Az egyénre szabott, célzott kezelések mellett, a kommunikációt sem lehet sablonok szerint folytatni, hiszen minden esetben más és más helyzettel áll szembe az orvos és a beteg. Kommunikációs technikák segíthetik a tájékoztatás és együttműködés kommunikációjának megfelelő mederben történő áramlását. Az orvos-beteg kapcsolatban elengedhetetlen feltétel a közös nyelv, amelynek jelentéstartalma és szabályai is azonosak kell, hogy legyenek. A gyógyító munka alatt a szakember személyre szabott kommunikációs stratégiákat valósít meg, amelyek az interakciót minden más helyzettől megkülönböztetik. Jelen cikk a vezető halálokok aspektusában foglalkozik az orvos-beteg kapcsolat kommunikációs és a tájékoztatást kísérő jogi környezet témaköreivel is, fókuszba helyezve a kezelés szempontjából hatékony interakció, kommunikáció szükségességét.

Érbetegségek: 2025/2. - 47-51. oldal

A betegek és az őket kezelő orvosok együttműködése a különböző korokban, a tapasztalás, tudás megítélésében és a tájékoztatás jogi kontextusában.

Hogyan fogalmazták meg száz évvel ezelőtt a megelőzés szükségességét, miként buzdították a lakosságot az egészséges életmódra? Idézet: "De vajon az egyén megteszie azt, amit tehetségéhez képest megtesz a társadalom? Úgy él-e az ember, ahogy korunk műveltsége, tudományunk színvonala megkívánja? Megteszi-e azt, aminek jó és előnyös voltát a tudomány bebizonyította, s kerüli-e a károst, az ártalmak forrásait, az egészség ellenségeit? Valljuk meg őszintén, hogy nem. Egyikünk sem" (1).
Iránymutatást kaptak annak idején az olvasók az idézett könyvből, amely az egészséges életmód szükségességét állítja fókuszba és kiemelte azokat a tényezőket, amelyeket ma is be kell építeni a mindennapokba ahhoz, hogy a betegségeket megelőzhessük. Már akkor is kutatták, hogy miként is lehet meghosszabbítani az egészségben töltött évek számát, hogyan lehet tovább, egészségben élni? Idézet a könyvből: "Hogyan éljünk? A hosszúéletű emberek csaknem kivétel nélkül: magas kort élő szülőktől származnak; falun, vidéken, egyszóval a szabad természetben, vagy ahhoz közel éltek; szabad levegőn dolgozó emberek voltak (földmíves, napszámos, vadász, halász, erdész, pásztor, stb.); munkájuk nem volt túlterhelő, kellő pihenésre mindig volt idő; nem aludtak túlságos sokat, korán kelő emberek voltak; szelíd, békességes, más szóval nyugodt kedélyű emberek voltak; igen mérsékletesen éltek, különösen a szeszféléktől tartózkodtak. (Néhány kivétel van, például a téti Nemes Kis György, ki 103 évet élt, pedig mindenkor jól evett, s ami különös, az erős italért és pipáért szinte reszketett. 1822); házasemberek voltak; sohasem voltak betegek" (1).
A tudományterületek folyamatos fejlődésével minden nap új információkkal gazdagodunk, s ezáltal az egészségügyi kommunikációban is bővítjük tapasztalataink tárházát. Az orvos–beteg kapcsolat esetében, ha abból indulunk ki, hogy minden ember más, a megbetegedések lefolyása különböző, minden emberi reakció másmilyen, akkor az orvos is újabb ismereteket szerez az esetek többfélesége által, a beteg pedig a megváltozott életének sajátosságaival találkozik, amelyek más és más tapasztalatokat eredményeznek.
Az orvosok és a betegek személyisége, temperamentuma, mentalitása is eltérő. Ha Hippokrátészra, Galénoszra, Jungra utalunk, a kommunikációban kiemelt szerepe van a személyiségtípusoknak is (2,3). Az orvos és beteg közötti kapcsolatban a kiindulóponttól, az első beszélgetéstől kezdve a két fél habitusa, természete, vérmérséklete találkozik. Minden törekvésük ellenére adódhat olyan szituáció, amelynek során akadályba ütközhet a párbeszéd. Ezt az esetlegesen kialakuló konfliktust fel kell oldani a kommunikáció kapcsán, hiszen a közös cél érdekében, hosszabb ideig, akár élethosszig is együtt kell működniük a feleknek.
Magyarországon a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a rosszindulatú daganatos megbetegedések a vezető halálokok közé tartoznak. Szűrésük, kezelésük, rehabilitációjuk ideje alatt gyakoriak az orvos-beteg találkozások. Kezdjük az első találkozásnál, például a kardiológussal, az onkológussal, a sebésszel. A kommunikáció az alapokról indul. Az új információk, a tapasztalás, a szakmai tudás és élettapasztalat előhívható ismeretei töltik meg azt a képzeletbeli üres lapot, amelynek üzenetei, javaslatai, utasításai követendő szakmai iránymutatássá válnak a beteg számára.
John Locke, angol empirikus filozófus, orvos, gondolatébresztő véleményeket ír le arra vonatkozólag, hogy mi a tapasztalás, a tudás értelme. Szerinte: "Tegyük fel tehát, hogy az elme, ahogy mi mondjuk, fehér lap, amelyre semmi sincs felírva, ideák nélkül való. Hogyan telik meg? Hogyan válik birtokosává annak az óriási tárháznak, amellyel az ember szorgos és korlátlan képzelete ajándékozza meg majdnem végnélküli változatosságban? Honnan veszi mindehhez az észnek és a tudásnak anyagát? Erre egyetlen szóval felelek: tapasztalásból; ezen alapul minden tudásunk; és végeredményben ebből is származik. Külső, érzékelhető tárgyakra vagy elménk belső műveleteire irányított megfigyelésünk saját percepcióink és reflexióink révén látja el értelmünket a gondolkodás mindezen anyagával. Ez tudásunk két forrása" (4).
A betegekkel és orvosokkal egyaránt történt beszélgetéseim alapján megállapítható, hogy a betegségek rövidebb-hosszabb ideig tartó kezelése alatt az életút átértékelése, válaszkeresés történik az adott helyzetre, egy olyan önmegismerési folyamat zajlik, amelynek során az egyén személyisége akár változáson mehet keresztül. Erre utal Thomas Hobbes, angol filozófus is a következő sorokkal: "De az bizonyos, hogy amennyivel több tapasztalata van valakinek a múltbeli dolgokban, annyival okosabb másoknál, és várakozásaiban annál ritkábban fog csalatkozni. A jelen csak a természetben létezik, a múlt pedig csak az emlékezetben, de az eljövendő dolgok egyáltalán nem léteznek, a jövő csupán elménk elképzelése, amely a múltbeli cselekedetek egymásutánját a jelen cselekedeteire alkalmazza. És ezt a legnagyobb biztonsággal az olyan ember teheti meg, akinek a legtöbb tapasztalata van, de elégséges biztonsággal még ő sem” (5). Vagy ahogyan Franz Brentano fogalmazott: „Álláspontom a pszichológiában empirista: egyetlen tanárom a tapasztalás. Másokkal együtt azonban az a véleményem, hogy az ilyen felfogás összeegyeztethető egy bizonyos idealista állásponttal" (6).
A XX. század elejéről is maradtak meg források, amelyek hangsúlyozták, hogy az ember önmaga milyen sokat tehet annak érdekében, hogy egészségét megőrizze és megelőzze a betegségeket. A testi-lelki egészséget együtt említették, ugyanúgy, ahogyan mi is tesszük ma, azzal a különbséggel, hogy jelenünkben a betegellátás eszközei jóval szélesebb körű lehetőségeket adnak a gyógyuláshoz, mint akkor. Mindemellett számunkra is elgondolkodtató az akkoriban megfogalmazott jó tanács: "A mindennapi tapasztalás is mutatja, hogy a kedély nyugalma a testi-lelki egészségérzet legfőbb feltétele, míg a gond, izgalom és mérgelődés önmagában is betegség. Már a salernói iskola verse is azt mondja: Si tibi deficiant medici, medici tibi fiant, Haec tria: mens laeta, requies, moderata diaeta. (Ha nincsenek orvosaid, legyen orvosod ez a három: vidám kedv, nyugalom, mérsékletes élet.) Nem új dolog tehát, hanem kipróbált, régi jó tanács, hogy az embernek igyekeznie kell kedélyvilágát egyensúlyban tartani" (1).
Amíg régebben nemhogy nem volt illendő, hanem nem volt szabad beszélni például a rákos-, vagy akár súlyos vaszkuláris betegségekről, addig ma már kötelező a beteg tájékoztatása és a hozzátartozók informálása is. Homicskó Árpád Olivér az Egészségügyi jogi ismeretek c. könyvében a következőket írja: "A kezelőorvos a beteg állapota által indokolt rendszerességgel, a tőle elvárható ismereteknek megfelelően és legjobb tudása szerint tájékoztatja a beteget annak egészségi állapotáról” (7). A diagnózis közlésére az orvosnak megfelelő időt kell szánnia, hogy a beteg úgy távozzon tőle, hogy megértette az elhangzott információkat. A legnagyobb igyekezet ellenére is maradnak kérdések a betegben, félreértések, amelyek akár éppen a módosult tudatállapottal magyarázhatók. Homicskó ekképpen folytatja: „A szóbeli tájékoztatás nem helyettesíthető az előre elkészített általános ismertető segédanyagok átadásával. A kezelőorvos a beteg tájékoztatását körültekintően, szükség szerint, fokozatosan, a beteg állapotára és körülményeire tekintettel végzi. A beteg tájékoztatása során kiemelt figyelmet kell fordítani a kezelés általánosan ismert, jelentős mellékhatásaira, az esetleges szövődményekre és a beavatkozások lehetséges következményeire, azok előfordulási gyakoriságára. Meg kell győződni arról, hogy a beteg a tájékoztatást megértette, továbbá szükség esetén gondoskodni kell a tájékoztatott lelki gondozásáról" (7).
A kommunikációnak rendkívüli szerepe van az orvosbeteg kapcsolat felépítésében, a gyógyítási folyamatban és a rehabilitációban is. A megfelelő kommunikáció nélkül a legmagasabb szintű szakmai ismeret sem teljes, hiszen, ha a beteg nem érti meg az elhangzottakat, akár a diagnózis közlésekor, akár a kezelések ideje alatt, akkor azt sem érti meg, hogy mi miért történik. Mire készüljön fel? Hogyan kell együttműködnie az orvossal és az őt kezelő egészségügyi személyzettel, miként kell követnie az orvosi útmutatást? Ha a kommunikáció kapcsán sérül a megértési folyamat, akkor nem lehet elvárni a hatékony együttműködést. Itt kell utalni a hozzátartozókkal történő megfelelő kommunikációra is, az adott jogi kereteken belül, hiszen az orvos-beteg kapcsolat eredményességén környezete sokat tud segíteni, de rontani is.

Az orvos–beteg kommunikációban a tájékoztatáshoz való jog vonatkozásai a test és a lélek gondozásának aspektusában.

Az orvos-beteg kommunikációhoz elengedhetetlen feltétel a "közös nyelv", amelynek jelentéstartalmában és szabályaiban egyetértésnek kell lenni. Ugyanazt kell jelenteni a szavaknak az adott szövegkörnyezetben az orvos és a beteg számára egyaránt. A gyógyító munka alatt a viselkedéssel, a kommunikációval is személyre szabott stratégiák valósulnak meg, amelyek az interakciót más helyzetektől megkülönböztetik. Minden esetben arra kell törekedni, hogy a beteg számára az orvos üzenetei egyértelműek és a megértésre, adott helyzetben a megnyugtatásra alkalmasak legyenek. Nem csak kommunikációs szempontból, de érzelmileg is megterhelő feladat a beteg, a hozzátartozók és az orvos számára a rossz hírt tartalmazó diagnózis közlése.
Az Orvosi Hetilapban 1991 szeptemberében Adatok az alsóvégtag amputáltak rehabilitációs lehetőségeihez. címmel megjelent cikk szerzői – Dr. Rozsos István, Dr. Kollár Lajos, Dr. Kiss Tamás, Dr. Tantó Zsuzsanna, Dr. Molnár Lajos - azt vizsgálták, hogyan lehetne javítani a rehabilitáció eredményeit a klinikai gyakorlat során. A vizsgált időszakban 136 betegen végeztek amputációt, és 50 beteget láttak el ideiglenes protézisekkel. 50-ből 38 beteg válaszolt kérdőívükre, melynek elemzése után a szerzők összefoglalták a hosszan tartó mobilizáció és rehabilitációs eredmények javításának lehetőségeit. Ez a program hangsúlyozta a korai mobilizáció-járástanítás, valamint a test és a lélek gondozásának szükségességét (8).
Egyes tanulmányok pszichológiai, pszichiátriai konzultációt javasolnak például a vaszkuláris betegek végtag amputációja előtt és után. A szakirodalom is sugallja, hogy fokozott odafigyelés, rendszeres kommunikáció szükséges az amputált beteg és egészségügyi dolgozó között. A műtét előtt a részletes tájékoztatás kiemelt fontosságú, hogy a beteg fel tudjon készülni az új helyzetre, a műtét utáni időszak nehézségeinek elfogadására. Ugyanis a betegek esetenként a módosult tudatállapot miatt nem érthetik teljesen pontosan betegségük, kezelésük szakaszait, annak folyamatát. "A betegek gyakran az empátia és a kommunikáció hiányáról számolnak be az egészségügyi szolgáltatók részéről. A posztoperatív ápolási utasítások nem szabványosíthatók, ami nagy zavart és növekvő szorongást okoz mind a beteg, mind a gondozók számára. A végtagamputáción átesett egyének fokozott depressziót és testképzavart, valamint társadalmi zavart fejeznek ki az amputáció után.” Ezek a gondolatok olvashatók a Yale Egyetemen dolgozó Jasmiry Bennet 2016. évi írásában (9). „Az egyének többszörös változásokat tapasztalnak az amputáció következtében. Ezek a változások nemcsak fizikai jellegűek, hanem pszichológiai, pénzügyi és kényelmi változásokat is magukban foglalhatnak az egyén életének spektrumában. Fontos felmérni azokat az érzelmi reakciókat, amelyeket az egyén a műtét után és a rehabilitációs folyamat során tapasztalhat. A gyász természetes és normális érzelmi reakció az amputáció után. A gyászmegoldás az egyik elsődleges fókuszterület az amputáltak tanácsadásában." A denveri Howard P. Belon klinikai pszichológus és Diane F. Vigoda szociális gondozó specialista, Emotional adaptation to limb loss című korábbi, 2013. évi cikke az érzelmi alkalmazkodást vizsgálja, amely a végtagvesztés során zajlik a betegben. Az amputációból való felépülés során alkalmazott különféle tényezőket és stratégiákat veszi górcső alá. A megfelelő kommunikáció nélkülözhetetlen a végtagveszteséggel élő betegekkel való kapcsolattartásban is (10).
Riskó Ágnes onkopszichológus a következőket emeli ki egyik jegyzetében: "Magát a »rák«, »rákbetegség«, »rosszindulatú daganatos betegség« szavakat is nehezen ejtjük ki hazánkban, mert tartunk jelentésétől, stigmatizáló, identitást »beszennyező« hatásától. Még mindig nem terjedt el a köztudatban, hogy az idejében felismert és megfelelően kezelt daganatos betegek nagy százalékban meggyógyulnak és más esetekben is a daganatos betegségek sokkal inkább krónikus, mint gyors, fájdalmas halálhoz vezető betegségek. A kommunikációt, az emberek közötti kapcsolatot befolyásoló szempont a diagnózisközlés, a kezelések és a rehabilitáció során az orvos (a nővér, az asszisztens, a pszichológus, a gyógytornász, stb.) tudattalan attitűdje a daganatos beteg, illetve betegsége iránt. Ezt a nem tudatos viselkedést számtalan tényező alakítja. A fontosabbak: személyiség - tényezők, tudattalan pályaválasztási motiváció, az autoriter (tekintélyt parancsoló) szerephez való viszony, és az úgynevezett kiégési szindróma hiánya vagy megléte" (11).
A Yale egyetem munkatársai Matthew S. Ellman, és Auguste H. Fortin, a Yale School of Medicine 2012 júniusában megjelent "Benefits of teaching medical students how to communicate with patients having serious illness: comparison of two approaches to experiential, skill-based, and self-reflective learning" című cikkben innovatív megközelítéseket javasolnak ahhoz, hogy az orvostanhallgatók számára hatékony és együttérző kommunikációt tanítsanak a súlyos betegekkel való hatékony kommunikációra. A Yale Medical School tantervében a harmadéves orvostanhallgatók számára a közös oktatási jellemzők a következők voltak: tapasztalati tanulás, biopszichoszociális modell, betegközpontú kommunikáció, klinikai hivatalokba való integráció, strukturált készségalapú tanulás, önreflexió és az öngondoskodás. Ezeket a tanulmány feltárja, hogy szemléltesse az orvostanhallgatók képzésének és a megvalósításnak kulcsfontosságú kérdéseit (12).
Az orvos és beteg kapcsolata nagy változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedben. A XXI. században a hangsúly a személyközi kommunikáció megfelelőségében rejlik. Az együttműködés egyik feltétele, hogy az orvos kommunikációs képességeivel, technikájával partnerévé teszi a beteget, aki ezáltal – jó esetben – ezzel a bizalomteljes orvos-beteg kapcsolattal is ösztönözve lesz a gyógyulás folyamatában. A középpontban mindig a beteg áll, aki azt igényli, hogy a szakemberek ne csak megértsék nehézségeiket, hanem át is vállalják problémáikat, oldják meg azokat. Közösen lehet azonban csak hathatósan könnyíteni az esetlegesen kritikus helyzeten. A kezelés során a betegnek is feladata van abban, hogy jó kapcsolatot építsen ki az orvos és a páciens. Alkalmazkodnia szükséges az új élethelyzethez. Az együttműködés egy cél érdekében történik: a beteg gyógyulásáért, felépüléséért, és/vagy állapotának javításáért.
A beteg visszakérdezhet a kommunikáció során, és vissza is kell kérdeznie, ha valamit nem ért, vagy hiányosnak érezte a tájékoztatást. El kell mondania aggodalmait, kételyeit, folyamatosan kell tájékoztatnia az orvost a kezelések esteleges mellékhatásairól. Fontos a párbeszéd, az őszinteségre épülő kommunikáció, az információk átadása. A betegeket nem ugyanazon tételek érdekelhetik, mint amiket az orvosok feltételeznek, ezért a megbeszélések alatt ki kell, hogy derüljön, hogy a betegnek milyen egyéni információigénye van. Mely kérdéseire nem kapott még válaszokat? Milyen információ támogatná a hatékonyabb együttműködést?
Ma a beteg elvárja az orvostól a teljes tájékoztatást, alternatívák felvetését, és saját részvételének lehetőségét a döntéshozatalban. A kezelések ideje alatt az egyénre szabott, célzott gyógyítás, az előírt protokoll betartásával tervezetten folyik és az orvos és betegének együttműködése kihatással van a költséghatékonyságra is. Az együttműködés hiánya a gyógyulás elhúzódását, állapotromlást, a szövődmények kialakulását is eredményezheti, amelyek új kihívásokat idéznek elő. Az utasítások be nem tartása, amellett, hogy káros, költséges is, amit az alábbi példa is igazol.
A Nagy-Britanniai Országos Egészségügyi Szolgálat (National Health Service, NHS) felmérése szerint 2018-ban a páciensek összesen 15,4 millió alkalommal nem jelentek meg a számukra lefoglalt vagy felírt orvosi kezelésen vagy vizsgálaton (ez az összes kezelések 5%-a), ez pedig összesen 216 millió font plusz kiadást jelentett, valamint, 1,2 millió elvesztegetett órát az orvosok idejéből (13). Ehhez hozzá kell tennünk, hogy nem ismert okokból a vizsgálatok további 5%- a maradt el, és valószínűleg ezek is túlnyomórészt a páciensek hibájából (14). Ugyanakkor aggasztóbbak azok a hibák, amelyek részben mindkét félt terhelik, és visszavezethetőek a nem megfelelő orvos–beteg kommunikációra. Egy 2014-es felmérés alapján az elkerülhető orvosi hibák költsége évente legalább 1 milliárd font, de mindent összevetve, számolva a következményekkel, elérheti a 2,5 milliárd fontot. Az ilyen hibák közül első helyen a nem megfelelő gyógyszerelés áll. Az elkerülhető kórházi kezelések 5–8%-ának oka, hogy a betegek egyáltalán nem szedték be a nekik felírt gyógyszereket, mivel nem kaptak megfelelő utasításokat – ők pedig nem kérdeztek vissza (15).
Ennél még nagyobb akadályt jelent az, ha a beteg nem működik együtt az orvossal. A beteg önrendelkezési joga alapján, miután tájékoztatást kapott betegségéről és a várható kezelésekről, akár élhet az ellátás visszautasításának jogával is, amely nem egyenlő az eutanáziával. Homicskó tanulmányában a következők olvashatók: "Minden beteget megillet az önrendelkezés joga az egészségügyi ellátás igénybevétele során, az önrendelkezési jogot kizárólag csak törvényben meghatározott esetekben és módon lehet korlátozni. Az önrendelkezési jog gyakorlása keretében a beteg szabadon döntheti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasít vissza. Az önrendelkezési jog esetében az ellátás visszautasításának joga már önálló betegjogként kerül kiemelésre és szabályozásra, ezzel is jelezve a fontosságát" (16).
Hogy a beteg megkapja a számára megfelelő ellátást, kezelést, fontos tehát, hogy a szakmai alapokra helyezett üzenetet fogadja be és kövesse az orvosi útmutatást. Ebben az orvos-beteg kapcsolatban a kommunikáció megfelelő módszerének kiválasztása, tartalma segít. Elvárás, hogy az orvos–beteg kommunikációban a közlés közérthető, tagolt, részletes, pontos, empatikus, szakmailag és emberileg is hiteles legyen. Ugyanakkor alkalmazkodjon a beteg műveltségéhez, szocializációjához, szóhasználatához, a betegséghez fűződő tájékozottságához. A diagnózis közlésekor adott reakció a betegnél nem feltétlen az iskolai végzettségtől függ, hanem egyéb körülmények is meghatározók lehetnek. Hiszen van olyan eset, amikor felsőfokú végzettségű beteg a szívbetegség, vagy a vaszkuláris probléma, akár a rosszindulatú daganatos betegség hallattán olyan nem várt reakciót mutat, ami nem azonosítható iskolázottságával, hanem ekkor az adott helyzet sokkhatása érvényesül. Nagyon különbözőek vagyunk és nagyon változatos reakciókra vagyunk képesek. Nem mindenkinél alkalmazható ugyanaz a stílus, ugyanaz a szótár. Az is leszögezhető, hogy a reggeli, vagy éppen műszak kezdési friss türelem nem egyezik meg a késő délutáni, műszak végi toleranciával. Az ötvenedik beteg után nem mindig valósítható meg az a törekvés, hogy a kommunikáció higgadt maradjon, bármennyire is ez az elvárás a soron következőtől.
A megfelelő kapcsolat kialakításához, fenntartásához különféle kommunikációs technikák adnak segítséget, amelyekkel áthidalhatók az egyéni problémák, hiányosságok. Kommunikációs továbbképzések, tréningek, bővülő szakirodalom áll rendelkezésére annak, aki fejleszteni szeretné magát, amellett, hogy az orvosi egyetemeken tantárgyként is szerepel az egészségügyben használatos kommunikáció.
A valós, vagy vélt szóbeli tévedések, a nem megfelelő testbeszéd nemtetszést válthatnak ki. Ilyen helyzetekben is meghatározó szerepe van az első találkozáskor szerzett benyomásnak. Gondoljunk például Nalini Ambady szociálpszichológus kutatására, amely az első találkozáskor történt benyomás jelentőségét vizsgálta! Ha az orvosnak sikerül a beteg bizalmát megnyernie és kommunikációjában is sikeres, akkor kikerülhetők a konfliktusok, akár a műhibaperek is (17).
Sérül a kommunikáció, ha nem elegendő a tájékoztatás, ha nem pontos a közlés, ha nem érthető a beteg számára, ha nincs mód a félreértések tisztázására, s ha nem megfelelő stílusban történik. Érzékeny kommunikációs területek többek között a diagnózis (diagnózisok) közlése, a hosszan elhúzódó kezelés alatti tájékoztatások, a műtét alatt kialakult kedvezőtlen helyzet közlése, a szövődmények keletkezéséről, halálesetről való értesítés, és nem utolsó sorban, ha gyermekkel, vagy éppen magzattal történik baj, vagy állapotromlás.
A beteg – gyermekek esetében a kijelölt hozzátartozó - tájékoztatása során a visszajelzésnek üzenete van. Az elhangzottak kontrollja lehetővé teszi, hogy az esetleges kommunikációs hibák miatt torzult ismeretanyagot javítsuk. A beteggel való kommunikáció során a verbális kommunikációt kísérő nonverbális kommunikáció megnyilvánulásai is jelezhetik a megértés zavarát.
"A kommunikáció eloszlása a kutatások eredményeként úgy alakul, hogy 65%-ban a nonverbális jelek mutatkoznak meg a párbeszédek alatt, és mindössze 35%-ban a verbális jelek. Tehát hangsúlyos az üzenet hiteles tartalma mellett, hogy a nonverbális jelek is a hitelességről árulkodjanak"(18).
Az orvos–beteg kommunikációhoz segítséget nyújtanak és erősítik az üzeneteket a betegtájékoztató kiadványok, a betegségekről szóló ismertetők, a diagnosztikai eljárásokról szóló leírások, a műtéti beavatkozások összefoglalói és nem utolsó sorban a jogi vonatkozásokról szóló tájékoztatók. A megfelelő stílus megválasztása, alkalmazása pedig nem csak a másik ember tiszteletére irányul, hanem a kommunikáció hatékonyságában is nagy szerepe van.
Kiemelendő a kommunikáció során a megfelelő környezet biztosítása, továbbá, hogy megfelelő időt kell szánni a betegre. A nem verbális csatornák közül akár a szemkontaktus, testbeszéd, a vokális csatornák, például a hangszín, hanglejtés, hangerő is része a kommunikációnak. A közlés minősége meghatározó, a tagoltság és a közérthetőség is. A természetesnek tűnő tulajdonságoknak is érezhetőnek kell lennie a közlés során, mint például az őszinteség, az empátia, a nyitottság, és megfelelően időzítettnek, aktuálisnak kell lennie az esetleges érintési gesztusoknak, az érintésnek.
A kommunikációs készség a veleszületett adottságokon túl fejleszthető, tanulható és kiemelendő, hogy az egészségügyi kommunikáció során nem lehet sablonokban gondolkodni, hiszen minden esetben egy más helyzettel, más személyiséggel áll szemben az orvos. Ez a kommunikációs helyzet, érzékenysége, összetettsége, sebezhetősége miatt is kiemelt figyelmet kell, hogy kapjon, hiszen egy olyan együttműködésről van szó, amely túlmutat a tudományon, a szakmai ismereteken. Emberi sorsokról, életekről szól, a beteg élete válságba, veszélybe került, s ez a helyzet megoldásra vár.

Irodalom

1. Alexander B, Lenhossék M: Az ember. Testi és lelki élete, egyéni és faji sajátságai. Athenaeum, Budapest, 1907. 583.
   
   
2. Benedek I: Hügieia. Az európai orvostudomány története jelesebb doktorok életrajzával. Gondolat, Budapest, 1990. 34–40.
   
   
3. Jacobi J: C. G. Jung pszichológiája. Animus, Budapest, 2009.
   
   
4. Locke J: Értekezés az emberi értelemről. I. kötet. Akadémiai, Budapest, 1979. Második könyv, I. fejezet, 2.§
   
   
5. Hobbes Th: Leviatán. Vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma. Kossuth, Budapest,1999.83–87.
   
   
6. Pléh Cs: A lélektan története. Osiris, Budapest, 2010. 292–293.
   
   
7. Homicskó Á O: Egészségügyi jogi ismeretek, Patrocinium Kiadó Budapest, 2020. 116/4.
   
   
8. Rozsos I, Kollár L, Kiss T, Tantó Zs, Molnár L: Adatok az alsóvégtag amputáltak rehabilitációs lehetőségeihez. Orv Hetil, 132(37):2045-8. (1991)
   
   
9. Jasmiry B: Limb loss: The unspoken psychological aspect. J Vasc Nurs, 2016 Dec;34(4):128-130. doi: 10.1016/j.jvn.2016.06.001.
   
   
10. Belon P. H, Vigoda D.F: Emotional adaptation to limb loss. Phys Med Rehabil Clin N Am 2014 Feb;25(1):53- 74. doi: 10.1016/j.pmr.2013.09.010.
    
    
11. Riskó Á: Bevezetés az onkopszichológiába. Jegyzet. MEK, h. n., é. n. 33. 2019.
    
    
12. Ellman M. S, Fortin A.H: Benefits of teaching medical students how to communicate with patients having serious illness: comparison of two approaches to experiential, skill-based, and self-reflective learning, Yale J Biol Med 2012 Jun;85(2):261-70. Epub 2012 Jun 25.
    
    
13. https://www.england.nhs.uk/2019/01/missed-gpappointments- costing-nhs-millions/
    
    
14. https://digital.nhs.uk/data-and-information /publications/statistical/appointments-in-generalpractice/ december-2018,
    
    
15. Torjesen I: Medication errors cost the NHS up to Ł2,5bn a year. The Pharmaceutical Journal, Volume 293. (2014) No 7834. https://www.pharmaceutical-journal.com/newsand- analysis/medication-errors-cost-the-nhs-up-to-25bna- year/20066893.article?firstPass=false
    
    
16. Homicskó Á. O: Az egészségügyi ellátás visszautasításának jogának vizsgálata a magyar egészségügyi ellátásban (GI, 2022/3-4., 155-165. o.) | Szakcikk Adatbázis (szakcikkadatbazis.hu)
    
    
17. Nalini A, Skowronski J.J , eds. First Impressions. New York: Guilford, 2008. Print.
    
    
18. Forgó S: A kommunikációelmélet alapjai. EKF, Eger, 2011. 128.

Balogh Andrea Johanna
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Érbetegségek: 2025/2. - 47-51. oldal