Sokakat megdöbbentett a hír 2012. március 27-én és az azt követő napokban: meghalt Dr. Csengődy József, aki egyike volt a hazai érsebészet, a hazai modern anaesthesiologia legkorábbi művelőinek amellett, hogy a legmagasabb szinten gyakorolta és oktatta az általános sebészetet is.

Érbetegségek: 2012/2. 61-62. oldal

KULCSSZAVAK

Sokakat megdöbbentett a hír 2012. március 27-én és az azt követő napokban: meghalt Dr. Csengődy József, aki egyike volt a hazai érsebészet, a hazai modern anaesthesiologia legkorábbi művelőinek amellett, hogy a legmagasabb szinten gyakorolta és oktatta az általános sebészetet is. 1928. december 14-én született Salgótarjánban. Evan - gélikus lelkész édesapja teológiai végzettsége mellett a filozófia doktora is volt, aki a II. világháború után sokat tett Salgótarján város érdekében. Ő maga 16 éves gimnazista diák volt, amikor 1944 végén Dániába sodródott, ahonnan másfél éves ott tartózkodás után tért haza. 1948-ban érettségizett Salgótarjánban. 1954-ben kapta meg orvosi diplomáját, első munkahelye az Ózdi Városi Kórház Sebészeti osztálya volt, ahonnan másfél év után a Budapesti Orvostudományi Egyetem Anatómiai Intézetébe került. Itt két évet töltött, innen vezetett az útja a BOTE II. sz. Sebészeti Klinikájára.

Amikor 1961-ben Stefanics János professzor a BOTE III. sz. Sebészeti Klinika igazgatója lett, ő is követte őt erre a munkahelyre. Később itt lettem én is munkatársa. Az 1960-as években a klinika szinte minden orvosát megtanította intratrachealis narcosist vezetni akkor, amikor még az ország sebészi intézményeinek nagy részében az aether narcosist végezték. Saját elképzélesei alapján csináltatott röntgen asztalon végezte és oktatta az angiographiát és olyan szintre emelte a módszert, olyan minőségű angiogrammokat produkált, melyek alapján az érsebészet kibontakozhatott és munkahelyén egyik fő profillá válhatott. Meghatározó alakja volt a klinikán az ezekben az években elkezdődött érsebészeti tevékeny - ségnek. Magyarországon az elsők között végzett itt rekonstruktiv verőér műtéteket. Kivette részét a fiatalok sebészeti - érsebészeti képzéséből is. Nemcsak végezte a műtéteket, hanem tanította is. Türelmes és nagyon igényes volt operatőrként és asszisztensként egyaránt. Sebészek, érsebészek, anaesthesiologusok tucatjai vallják azt, hogy direkt vagy indirekt módon a „Csengődy-iskolá”-ban szerezték meg az alapokat. Fáradtságot nem ismerően törekedett a szakmai újdonságok elsajátítására és nyomban utána annak oktatására. A klinikán az újjáélesztés tanítására a mentősöktől hozta el a „resusci baby”-t, a korábban még ismeretlen Doppler készülékért szinte naponta ballagott át a tőlünk pár épületnyi távolságra lévő kardiológiára, hogy ezáltal is tökéletesebbé váljék az érbeteg diagnosztika. Végezte és oktatta az endoscopiát kezdetben merev, majd flexibilis eszközzel.
1980-ig dolgozott a III.sz. Sebészeti Klinikán adjunktusként. Ekkor a Fővárosi Weil Emil kórház (ma Uzsoki u.-i Kh.) sebészeti osztályán megüresedett osztályvezető főorvosi állást pályázta meg – sikerrel. Tevékenysége eredményeként az osztály sebészeti-érsebészeti osztállyá vált. Bevezette a thoracic outlet syndroma és a carpal tunnel syndroma sebészi ellátását. Osztályán a laparoscopos sebészet is az ő osztályvezetősége alatt teljesedett ki. Ottani munkatársai mondják, hogy az osztály szakmai fejlődése mellett kiterjedt a figyelme a közösség, az egység kialakításának fontosságára is. Az együtt lejátszott foci és vizilabda meccsek, a közös vacsorák, kerékpár és gyalog túrák mind ezt a célt szolgálták. 1994-ben nyugdíjba ment, de még további 9 éven át az Uzsoki utcai kórház és Rendelő Intézet Sebészeti és Angiologiai Szakrendelőjében dolgozott.
1968-69-ben – némi pressziót követően- egy éves állami kiküldetésben volt Észak-Jemen fővárosában, Sanaá-ban. Az oda telepített Magyar Kórház vezető sebészi tisztét töltötte ott be. Általános sebészet és traumatologia volt az osztály profilja.
Több külföldi tanulmányútja is volt. 1960-ban Berlinben, 1967-ben Liege-ben, 1969-ben Londonban, 1971-ben Prágában, 1972-ben Helsinkiben és 1977-ben Moszkvában járt.
Sebészetből 1958-ban, anaesthesiologiából 1963-ban tett szakvizsgát. Honoris causa kapta meg az érsebészeti szakorvosi minősítést 1980-ban.
1982-ben a Semmelweis Orvostudományi Egyetemtől címzetes egyetemi docensi cimet kapott. 1983-tól tagja az Országos Érsebészeti Intézetnek, 1985-től az Országos Sebészeti Intézetnek. Mindkét szakmai kollégium is tagjává választotta. Vezetőségi tag volt a Magyar Sebész Társaságban és a Magyar Angiologiai és Érsebészeti Társaságban is.
1984-től a Fővárosi Sebész Szakfelügyelet elnökeként tevékenykedett.
1995-ben érsebészeti tevékenységének elismeréseként a MAÉT vezetősége neki ítélte a Soltész Lajos Emlékérmet. Állami kitüntetésben több alkalommal is részesült. 1969-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, 1984-ben Kiváló Munkáért kitüntető jelvényt adományoztak számára, míg 1994-ben a Népjóléti Miniszter Diszoklevelének tulajdonosa lett "négy évtizedes sikeres és áldozatvállaló sebész orvosi munkájának elismeréséül".
Tudományos munkásságát 121 nyomtatásban megjelent közleménye és 86 tudományos előadása jelzi. Széleskörű tudományos érdeklődésének témái az anaesthesia, az általános – és érsebészet, valamint néhány határterületi szakma sebészi vonatkozásai közül kerültek ki. Számos kisérletes munkában vett részt a Semmelweis OTE II. sz. Élettani Intézetével és az Állatorvostudományi Egyetemmel való kooperációban.
Egyetemi oktatóként 1955-től kezdve évtizedeken át tevékenykedett: tantermi előadásokat tartott, csoportos gyakorlatokat vezetett, szigorló orvosok, szakorvos jelöltek vizsgára való felkészitését végezte.
Tanár volt ő, a szó igazi értelmében és sok fiatal, vele kapcsolatba került kollégával együtt már akkor tanárként tiszteltük, mikor még nem kapta meg az egyetemtől a sokszorosan kiérdemelt tanári, docensi címet. Közvetlensége, a medikusok oktatása iránti elkötelezettsége, vala - mennyi hozzá beosztott orvostanhallgató és fiatal orvos kedvencévé tette. Aki nem dolgozott vele, aki nem került közelébe nem tudja elképzelni, milyen hatással volt a fiatalabb kollégákra. Művésze volt annak, hogy kell egy-egy új diagnosztikai vagy terápiás eljárás iránt az érdeklődést felkelteni. Könnyedén tudta megoldani a felmerült problémákat és közben mindezt fiatal kollégáival is megszerettette. Élmény volt mellette, vele dolgozni. Intelligenciája, szakmai és általános műveltsége, humor érzéke, jó kommunikációs képessége révén mindenütt, ahol jelen volt, könnyebbé vált a munka, - megoldódott az egymás közti feszültség, egy-egy odavetett poén, – melyeknek bőviben volt – könnyen feledhetővé tette a látszat, de még a valós problémákat is. Fordulatokban gazdag beszéd stilusa külön elemzést érdemelne. Kiválóan beszélt angolul és németül, dánul olvasott. Nyelvtudása lehetővé tette, hogy ismereteit külföldről is gyarapítsa. Külföldi ismertsége kamatoztatásaként több tanítványa előtt is megnyílt a lehetősége annak, hogy más országokban is tapasztalatot szerezzen.
A fentebb felsorolt szakmai tevékenység és eredmények ismeretében azt gondolhatnánk, hogy mindez magánélete rovására ment. Ugyanakkor, ha felsoroljuk kedvenc, szakmán kivüli elfoglaltságait látjuk, hogy közel sem volt ez így. 1959-től tagja a Magyar Honvédelmi Szövetségnek, melynek keretében a MÁV Vitorlázórepülő Klub révén rendszeresen repült vitorlázó repülőn, utasszállító vitorlázó repülőgép vezető minősitést kapott, vitorlázórepülő oktató volt. Több mint ezer felszállást hajtott végre. Rendszeresen sportolt. Medikusként III. osztályú minősített szertornász volt, sokat teniszezett, síelt, futott, úszott, könnyű - búvárkodott, vitorlázott a Balatonon, kedvelte a természet járást és a kerékpározást. Számos amatőr tenisz tornán és síversenyen vett részt. Még 82 éves korában is motorozott. Sokat foglalkozott a XIX, és különösen a XX. század történelmével, magyar és világirodalommal, geográfiával. Jó hallása volt, és noha nem volt képzett zenész, kedvtelésből zongorázott. Jártas volt a komoly zenében, érdekelte az építészet és a képzőművészet. Ifjú korában bűvészkedett.
Nemcsak levegőben és vízen, a szárazföldön is szeretett járművet, - autót és motort – vezetni. Nagyon kedvelte a szerelést, mindenfajta barkácsolást, örömét lelte a kertészkedésben. Tapasztalatból is tudom, hogy az utolsó negyed században minden évben saját cefréből kifőzette az általa csak „Adyligeti rettenetes”-nek nevezett pálinkáját. Munkahelyein, társaságban sokat viccelt, szeretett nevetni, tudatosan, vagy egyéniségéből fakadóan sokat tett azért, hogy jó hangulat vegye körül. Aki valaha is kapcsolatba került vele, nem felejti el színes egyéniségét. Szakemberként, barátként, ismerősként is felejthetetlen marad.

Dr. Jámbor Gyula Ph.D. Főorvos

Érbetegségek: 2012/2. 61-62. oldal