A Magyar Thrombosis és Haemostasis Társaság 1997. október 16-18-án, Szegeden rendezett IV. Kongresszusán elhangzott előadás alapján.
Érbetegségek: 1997/4. 29-31. oldal
Géza de Takáts 1892. december 9- én, Budapesten született. 1910-ben kezdte meg tanulmányait a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. Hallgatóként lehetősége nyílt arra, hogy Freiburgban Aschoff professzornál patológiát tanulhasson. Egyetemi tanulmányait azonban félbeszakította az I. világháború, mely alatt ő is a frontra került. Maga is tapasztalhatta, hogy az osztrák-magyar hadsereg sorait a háborús veszteségek mellett a frontokon betegségek, járványok (himlő, tífusz) is tizedelték. A háború borzalmai megérlelték benne a gondolatot, hogy sebész legyen. Tette ezt annak ellenére, hogy édesapja, sőt nagyapja, dédapja is jó nevű szemészorvosként tevékenykedett.
A háború befejeztével, 1915-ben visszatért orvosi tanulmányaihoz. Miután édesapját a Budapesti Orvostudományi Egyetem dékánjává választották, Géza de Takátsnak Rockefeller ösztöndíjasként lehetó'sége nyílt kijutni Amerikába. A Mayo Klinikán ismerkedett meg későbbi feleségével, Carol Beeler of Hamiltonnal, akivel 1924 októberében házasságot kötöttek. Néhány héttel az esküvő után az ifjú pár hazautazott Magyarországra. A 20-as évek Magyarországát azonban süllyedő hajónak érezte, melyet "idegenek leigáztak, megcsonkítottak, szétzúztak, és emellett még belső ellentétek is sújtottak". 1925-ben ezért úgy határozott, elhagyja szülőföldjét, és feleségével együtt visszatért az Egyesült Államokba, ahol hátralévő életét töltötte.
Chicagóban kezdett dolgozni a Nortwestern University sebészetén, majd 1928-ban megalapította az Érsebészeti Klinikát, melynek 1935-ben vezetője lett. Ezt a pozíciót töltötte be 40 éven keresztül, majd 1975-ös nyugalomba vonulása után mint emeritus professzor tevékenykedett tovább.
Időközben az orvostudomány terén korszakalkotó felfedezések születtek. 1916-ben Jay McLean amerikai orvostanhallgató a már korában ismert hirudinnál erősebb hatású véralvadásgátló anyagot fedezett fel, melyet főnöke, Howell a májszövetből való eredetére utalva heparinnak nevezett el. Gyógyászati célokra alkalmas formában és mennyiségben a heparin csak a 30-as évek közepétől vált hozzáférhetővé - és ez az idő egybeesik Géza de Takáts érsebészi pályája kezdetével.
Néhány évvel később, 1941-ben egy másik, eltérő hatásmechanizmusú anticoagulans, a dicumarol is bevezetésre került.
Géza de Takáts mint érsebész és klinikus gyakran találkozott thromboemboliás történésekkel, melyek mortalitása jelentős volt. Ezt látva, hamarosan munkásságának fő célkitűzése a thromboemboliák kezelése, megelőzése lett.
Felismerte, hogy a thromboembolia nem csupán posztoperatív szövődmény lehet, hanem gyakran lép fel sérüléseknél, illetve terminális állapotokban is (5). Az a megállapítása, hogy a 60 év feletti életkor, elhízás, varicositas, tartós ágynyugalom, malignus betegség, anticoncipiens szedés kedvez a thromboembolia kialakulásának, ma is helytálló. Sebészi szempontból az ilyen esetek, valamint a megelőző thromboem- boliás anamnesis és maga a hosszantartó, kiterjedt sebészi beavatkozás egyaránt magas rizikójú csoportnak tekintendő (7).
Géza de Takáts, az érsebészet és a haemostaseológia meghatározó személyisége.
Géza de Takáts pályafutása során már az 50-es évek elejétől számos közleményben fejtette ki nézeteit az anticoagulans kezeléssel kapcsolatban.
Következetesen vallotta azt a nézetet, hogy a thromboemboliás betegség kezelésére vagy műtéti prevenciójára az anticoagulansok közül a heparin az alkalmas szer (5). A sebész számára a dicumarolt nem tartotta megfelelőnek, mivel lassan, elhúzódóan hat, gyakran nem eléggé aktív, más esetekben pedig túl aktív - végső soron nem biztonságos (3).
Heparinnal kapcsolatos vizsgálatai során már a 40-es években felismerte, hogy az egyes egyének heparin terápiára adott válasza különböző. Az egyének heparin érzékenységének megállapítására - amit minden betegnél fontosnak tartott - 1943-ban kifejlesztette a Heparin tolerancia tesztet, mely a betegágy mellett is elvégezhető (1). A teszt alapján a betegek a heparinra adott válasz tekintetében hypo-, normo-, illetve hyperreaktorok lehetnek. A JAMA hasábjain 1950-ben megjelent közleményében, 256 beteg heparinra adott válaszát vizsgálva, a betegek 26%-át normoreaktomak, 64%-át hyporeaktornak, 1,2%-át nonreaktor- nak, a többi 8%-át pedig hyperreaktor- nak találta. A hyporeaktor csoportban vasculáris elzáródás, akut trauma, car- cinoma, allergiás megbetegedés, a hyperreaktorok között pedig máj-, illetve vesebetegség fordult elő. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy az egyén heparin terápiára adott válasza számos tényezőtől függ (3). A coagulans és anticoagulans faktorok összessége mellett befolyásolja még a kiválasztás, tárolás és enzymaticus lebontás milyensége. Sőt, egy adott egyén esetében is változik különböző körülmények között. A heparinra adott válasz csökken a korral, a thrombosis akut szakában, posztoperatív állapotban, dehydratio, haemoconcentratio, polycythemia, hyperlipidemia, carci- nomatosis, illetve bizonyos gyógyszerek egyidejű alkalmazása során. Fokozott választ okoz a fiatal kor, traumás vagy vérzéses shock, májbetegség, valamint egyes gyógyszerek (2). Ezek figyelembe vételét a heparin dozirozásánál feltétlenül fontosnak tartotta. Hangsúlyozta, hogy a thrombosis akut szakaszában nagy heparin dózisok szükségesek.
1950-ben a JAMA hasábjain már 10 éves érsebészi tapasztalatairól számolt be az anticoagulans kezeléssel kapcsolatban (3). E cikkében pontos, módszertani-levélszerű irányelveket adott a heparin alkalmazás módjairól, terápiás és prophylacticus dózisairól. Hangsúlyozta, hogy akut thromboemboliás történésnél nagy dózisú heparin, prophylacticus célból pedig kisebb dózis (kb. a terápiás adag fele) szükséges.
A műtét előtti, prophylacticus heparin kezelést előzetes thromboemboliás történés, főleg daganat miatti nagy sebészi beavatkozás, tartós immobilizáció, feltételezett thromboembolia esetén tartotta szeükségesnek. 10 éves érsebészeti tapasztalatai egyértelműen a prophylacticus anticoagulans kezelés eredményessége mellett szóltak: a heparin prevenció bevezetése óta a thromboemboliás történések gyakorisága csökkent.
A heparin iv. adásával elért eredmények mellett már 1950-ben beszámolt a heparin subcutan injekció formájában való adásának lehetőségéről is. Felhívta a figyelmet arra, hogy a sc. injekció előtt iv. heparin bolus adása szükséges (2). Kiemelte a laboratóriumi kontroll szükségességét, az anticoagulált beteg szoros klinikai megfigyelésének fontosságát, valamint azt, hogy a vérzéses szövődmények kezelésére mindig legyen kéznél protamin szulfát.
Géza de Takáts a gyakorlati problémák mellett behatóan foglalkozott a thromboemboliás folyamatok pathomechanizmusával is. Úgy vélte, hogy a klinikailag felismerhető thrombosis nemcsak a coagulatios faktorok túlsúlyának (azaz hypercoagulabilitásnak), hanem a thrombolyticus tényezők által ellenregulációs folyamat csökkenésének, azaz a thrombogen - thrombolyticus egyensúly megbomlásának a következménye (6).
A thromboticus állapot különböző fázisait ismertette 1953-ban és az általa vázolt pathophysiologiai történésekből terápiás következtetéseket is levont (4). A subklinikus fázisban lehetetlen a pozitív diagnózis felállítása. Az akut szak első felében nagy heparin dózisok szükségesek, majd az akut szak második fázisában (amikor a szervezet saját védekező reakciói is működésbe lépnek) a heparin adagját a vérzéses szövődmény elkerülésére csökkenteni kell. Ha a beteg kezelése nem megfelelő, krónikus, recurrens thromboemboliás betegség alakul ki. Amikor bizonyos állapotokban (pl. carcinomatosis) állandóan képződnek thromboplasticus anyagok, a véralvadási mechanizmus teljes kimerülésével járó, terminális, malignus fázis következik be. Felhívta a figyelmet arra, hogy embolizáció a thrombosis valamennyi szakaszában bekövetkezhet.
A fent leírtak csupán szemelvények Géza de Takáts munkásságából. Amellett, hogy kiváló érsebész volt, fő érdeme, hogy felismerte a sebészetben a thromboemboliás történések prevenciójának szükségességét, bevezette a műtéti szakmákban a heparin prophy- laxist és ezzel kapcsolatosan pontos gyakorlati útmutatásokat adott kortársainak. Annak ellenére, hogy az anticoagulans kezeléssel kapcsolatos tudásunk azóta sokat fejlődött, alapvető megállapításai ma is helytállóak. Munkássága kétségtelenül hozzájárult a heparin kiterjedt prophylacticus és terápiás alkalmazásához.
Szellemi frissességét élete végéig megőrizte, még 90 éves korában is publikált. 1985 októberében, rövid betegség után, 93 éves korában érte a halál. Számos barátja, tisztelője gyászolta.
Érdemeit méltatva Chicago polgármestere december 2-át Géza de Takáts napnak nyilvánította.
Irodalom
- de Takats, G.: Heparin tolerance: A test of the clotting mechanism Surg. Gynec. Obstet., 77, 31, 1943.
- de Takats, G.: The subcutaneous use of heparin. A summary of observati- ons. Circulation, II. 837-844, 1950.
- de Takats, G.: Anticoagulant therapy in surgery. JAMA, 142, 527-534, 1950.
- de Takats, G.: Anticoagulant therapy. Surgery, 34, 985-1003, 1953.
- de Takats, G.: The management of venous thrombosis in the lower extremities. Surgery, 37, 507-517, 1955.
- de Takats, G.: Heparin tolerance revisited. Surgery 70, 318-322, 1971.
- de Takats, G.: Selective triphasic prevention of thromboembolism. Surgery, 93, 326-327, 1983.
Dr. Vezendi Klára
Szent-Györgyi Albert
Orvostudományi Egyetem
II. sz. Belgyógyászati Klinika
6720 Szeged, Korányi fasor 6.
Érbetegségek: 1997/4. 29-31. oldal