Élni annyi, mint bizonyos lehetőségek között habozni,
élni annyi, mint végzetesen erősnek érezni
magunkat a szabadság gyakorlására,
élni annyi, mint megválasztani, hogy mivé legyünk a világban...

Eszterházy Péter
(író, 1950-2016)

Bevezetés

Külföldre szakadt hazánkfiai c. cikkünk (1), valamint korábbi közléseink (2-9) összevetésével azt vesszük észre, hogy több külföldre kivándorolt magyar kolléga, olyan szakmai világsikert és nemzetközi megbecsülést ért el, amelyet itthonról szinte lehetetlen elérni vagy akár csak megközelíteni is. Bartos Gábor nevével fémjelzett történeti munkáink azonban éppen azt mutatták, mennyire magas szintű, innovatív betegellátó és tudományos tevékenységet folytattak elődeink itt, Magyarországon (2-9). Vagyis az itthon maradottak hasonló erőfeszítése és innovativ munkája kisebb eredményt hozott és kevesebb visszhangot váltott ki, mint a kivándoroltaké. Ez persze nem mindenkire vonatkozik.

Érbetegségek: 2025/2. 53-58. oldal

Felkeltette érdeklődésünket, mi az ami más, kedvezőbb, vagy éppen hátrányosabb a külföldön alkotó, angiológiával és érsebészettel foglalkozó klinikusok és tudósok számára, mint itthon. Melyek a lényeges, vagy csak érdekes eltérések, vagy ellentmondások, egyáltalán milyen gondolatok merülnek fel ezzel kapcsolatban - ezeket igyekeztünk az alábbiakban összegyűjteni és elemezni.
Tudjuk, hogy a magyar nép számos tekintetben nagyon tehetséges, ennek ékes bizonyítéka számos, idegenbe szakadt hazánkfiának kiemelkedő sikere. A külföldön és itthon dolgozó kollégák tevékenységének és eredményeinek összevetése, a kiegyezés és a rendszerváltás közötti időszak kivándorlásának főbb mozgatórugói és tapasztalatai lesznek tehát jelen dolgozatunk témái. Mi késztetett egyes kollégákat, hogy ezt a gyönyörű, a földrész egyik legszebb részén fekvő, kellemes éghajlatú, barátságos embereket összegyűjtő országot elhagyják? Megérte-e és miért?
Jól jellemzi a jelen munka alapgondolatát az a történet, amelyet még jóval a rendszerváltás előtt élt át az egyik szerző. Egy atomfizikai témájú doktori disszertáció védésén hangzott el az egyik opponens véleménye, mely a jelenségre kitűnő magyarázatot ad: az adott disszertáció nem egyetlen dolgozat, hanem kettő. Az eredmények jelentős tudományos értékűek, de ezek eléréséhez a jelöltnek az ehhez szükséges műszereket is meg kellett alkotnia, ami szintén doktori disszertáció értékű. Amint ez a hazai érsebészet történetét feldolgozó könyv számos fejezetében olvasható, érsebészetünk fejlődésében ez hasonlóan történt. Angiológiával és érsebészettel foglalkozó elődeinknek nem csak a hazai érprotézis ismételt kidolgozása, hanem egyéb eszközök újra alkotása is feladata volt.
Szakmánk orvos-tudósainak rendszerváltás előtti több mint száz éves munkássága, a magyarok tehetségének értékelése jelen közlésünk tárgya, csakúgy, mint Czeizel Endre (1935- 2015) tudományos elemzéseinek (10-13). Azért követjük a czeizeli gondolatokat, mert az ő munkásságából, írásaiból árad a magyarság szellemi értékeinek legnagyobb megbecsülése, sajnálatos módon erőteljesebben, mint legtöbb politikusunk tevékenységéből. A továbbiakban tehát elsősorban, de nem kizárólag a Czeizel által értékelt szempontok szerint elemezzük ezeknek az alig körül határolt csoportoknak, vagyis a kivándoroltaknak és itthon alkotóknak az életét és tudományos teljesítményét. Van ugyanis néhány körülmény, amelyeket Czeizel idézett munkáiban kimerítően leírt, azonban értékelésünkből kimaradtak, mivel nem minden vonatkozásban álltak rendelkezésre adatok a szélesebb körű elemzéshez.
Értékelésünk tárgya tehát két olyan csoport, amelyek korábbi munkáinkban szerepeltek, akkor még nem is sejtve, hogy később egy összehasonlító feldolgozás alanyai lesznek. A külföldiek csoportját, a korábban ezzel foglalkozó cikkünk alapján állítottuk össze (1), kiegészítve a nemrég elhunyt Robicsek Ferenccel, akinek az extracranialis vascularis kórképekről írt és szerkesztett könyve képezi a beválogatás alapját (14). Rajta kívül még Ullmann Imre került be, aki a Nobel-díjas Alexis Carelt megelőzően végzett úttörő szervátültetési kísérleteket, melynek során, első magyarként magnézium gyűrűs éranastomosist alkalmazott (15). A külföldön dolgozók névsora végül, gyakrabban használt nevük szerint, a következő képpen alakult: Peter Conrad, Déri György, John Dormándy, Fórizs Zoltán, Földi Mihály, Gloviczki Péter, Keresztury Gábor, Pedro-Pablo Komlós, Kubik István, Löblovics Iván, Gabor Nobl, Robicsek Ferenc, Sömjén György, Szentgyörgyi Albert, Emerick Szilágyi, Géza de Takats, Ullmann Imre, Várady Zoltán és Várnagy Róbert. Az itthon sikeres kollégák nevét vonatkozó közleményeinkben találják (2-9).

1. ábra.
Egy évszázaddal ezelőtti kelet-európai kivándorlók megérkeznek Amerikába.

Általános tapasztalatok

A kivándorlás gondolata, a jobb élet reményében, a Kiegyezést követően épült be a magyar, de mondhatjuk a Kelet-Európai köztudatba (1. ábra). A századfordulót követően íródott Csárdáskirálynő c. operettben a következő dalt hallhatjuk: ‘Túl az Óperencián boldogok leszünk , / Túl az Óperencián csókra éhezünk, / Túl az Óperencián lesz mesés tanyánk, / Túl az Óperencián fészek vár reánk!’ (Kálmán Imre, Gábor Andor, Kellér Dezső). Ez az álom azóta is kísért minket.
A valóság azonban nem ennyire mesés. Kezdeti nehézségekkel minden kivándorlónak szembe kell néznie. Rendszerint lakás, jövedelem, helyi ismeretek nélkül érkeznek. Otthon hagytak rokonokat, állást, munkatársakat és gondokat. Amíg a környezetet, szomszédokat nem ismerik, elszigetelten élnek. Jól előkészített esetben egy rokon, barát vagy ismerős ad útbaigazítást. A nyelvet olyan szinten és tájszólásban kell elsajátítani, hogy az a kommunikációra alkalmas legyen. Mások a szokások és a viselkedési elvárások. Az orvosi munkakör folytatása szerencsés esetben csak iratok bemutatását igényli, de több EU-n kívüli országban további tanulmányokat és újabb vizsgákat követelnek. Új gyógyszerneveket és eljárásokat, kezelési szokásokat kell megtanulni. Gyakori, hogy egy már tanulmányúton megismert környezetbe kerül a kivándorló, ami kiemelkedő segítséget jelent (16, 17, 18).
A kérdés tehát egyrészről az, melyek a nyugati világ titkai, másrészt, hogyan hatottak ezek külföldre szakadt hazánkfiaira? Csak a pénzről lenne szó? Nem igazán tudományos szintű értékelésünket és összehasonlításainkat a következő, egymással csak lazán összefüggő témákban tettük.

Ki, milyen életkorban vándorolt ki?

A kivándorló életkora meghatározó. Erről általában azt lehet mondani, minél hamarabb történik, annál kevesebb nehézséggel kell szembenézni. Popper szerint az ember komoly lelki sérülés nélkül nem átültethető, vagy talán még serdülő kor előtt (19). Czeizel a kivándorlás ideális időpontját közvetlenül a középiskola befejezése utánra teszi. Véleménye szerint a hazai középiskolák kiemelkedően jók voltak (10). A középiskolai rendszer alapjait Kármán Mór vetette meg, még a XIX. század második felében. Klébelsberg az általános iskolák kiterjedt építésében és az analfabetizmus elleni küzdelemben volt sikeres. Az egyetemi oktatás színvonalának emelése érdekében ugyancsak rendkívül sokat tett.
A hazai középiskolák előnyeinek kihasználása után, az időben kivándoroltak egyetemi évei, akarva-akaratlanul a kapcsolatépítés jegyében telnek. Elsősorban a kollégák irányába, de ugyanúgy az intézetek és klinikák oktatói felé is. Ennek hiányát nehéz ledolgozni, hiszen emberi tulajdonságunk, hogy az ismert kollégával szívesebben dolgozunk együtt, mint egy ismeretlen, esetleg más kultúrából érkezettel. Mondhatjuk, hogy az egyetemi időszakot tekinthetjük fordulópontnak, vagyis ezt követően a beilleszkedés, az életkor előre haladtával egyre nehezebb és embert próbálóbb. Természtesen a már megszerzett diplomával érkezőnek bizonyos tekintetben jobb a pozíciója, ez a választás is előnyös. A következő lépcsőfok, ha a kivándorló a szakvizsgát is itthon szerzi meg, ennek is meg lehetnek az előnyei.
Kivándorlóink közül Nobl Gábort, Ullmann Imrét és Emerick Szilágyit találtuk, akiknek kivándorlási ideje, a czeizeli kritérium szerinti ideális időpontra tehető. Meglepően sokan, összesen az említett 19 név közül 12-en, több-kevesebb időt az itthoni egészségügyben töltöttek el, szerezték meg gyakorlatukat, vagy jutottak a ranglétra magas fokára. Nemcsak Szentgyörgyi, de Földi is már tanszékvezető egyetemi tanárként távozott, Keresztury és Löblovics kórházi osztályvezető főorvos volt, Gloviczki és Robicsek az ország egyik legjobb egyetemi klinikáján dolgoztak. A többség tehát már kiképzett szakorvosként vagy vezetőként távozott. Ez a leginkább elgondolkoztató és meglepő. Négyen vannak, akik tanulmányaikat kezdettől kint végezték, ők csak a képességeket vitték magukkal.

A távozás oka

Ezt pontosan nem ismerjük, de általánosságban elmondható, hogy vonzó és taszító erők játszanak ebben szerepet (16). A nyugati világ magasabb életszínvonala, a jobb munkalehetőségek mindig csábítóak voltak, de csak kevesen döntöttek ennek hatására: Géza de Takats-ot körülményeinek ellehetetlenülése késztetett arra, hogy új hazát keressen (1), Gloviczkit a Mayo Klinika vonzotta (17), Szentgyörgyi a megfelelő kutatási lehetőségek miatt távozott külföldi tudományos műhelyekbe (20). A kutatók szívesen vándorolnak jelentős tudományos eredményeket felmutató intézményekbe, gyakran csak átmenetileg, és azután tovább, újabb kutató helyekre. Ez azonban ritkán elegendő hajtóerő a haza végleges elhagyására. A taszító erőkben mi bővelkedtünk, hiszen országunkban az utóbbi, több mint száz esztendő az emberi tragédiákkal átszőtt rendszerváltások időszaka volt, amelyek általánosságban a munkaképes és tanult emberek elvándorlását, az ország szellemi és szakember színvonalának hol pótolható, máskor jelentős űrt hagyó elszegényedését vonták maguk után (18). Ez a távozás, esetenként tömeges, több százezres kivándorlási hullámot jelentett (2. ábra). Ady ezt így fogalmazta meg: Még magasról nézvést / Megvolna az ország,/ Werbőczi-utódok / Foldozzák, toldozzák./ A Föld nem tud futni, / Csak a Földnek népe / S ezer Kinizsi sem / Térülhet elébe (Ülj törvényt Werbőczi, részlet, 1914). A taszító erő, a távozás kényszere, esetenként olyan erős és visszavonhatatlan volt, hogy rosszabb kinti körülmények esetén is vállalni kényszerültek.

2. ábra.
Tömeges kivándorlás 1956-ban.

Szerencse vagy megfontolt döntés?

Szinte megszámlálhatatlan döntési helyzet adódik egy életben. Egyszer mi döntünk, máskor sodródunk, vagy adódik a megoldás, vagyis vannak tőlünk független folyamatok is, tehát nem tudunk mindent befolyásolni. Meghatározóak a gének, azonban ezek is véletlenszerűen, egyes tulajdonságokat tekintve inkább az apaiak, másokat tekintve pedig az anyaiak dominálnak, vagy korábbi ősök tulajdonságai kerülnek felszínre.
Fontos az oktatás, amelyet gyerekként még nem mi, hanem szüleink jelölnek ki. A gimnázium megválasztásában is jelentős szerepük van. Az egyetem kiválasztása már rendszerint a mi döntésünk. Érdekes az első munkahely véletlenszerűsége, majd meghatározó szerepe. Semmelweis azért lett szülész, mert a belgyógyászati klinikán nem volt üres állás. Békésy György egyetem utáni álláskérelmét előbb a Zeiss, majd az Egyesült Izzó utasította el, így került a Posta Kísérleti Állomására, ahol a telefon-vonalak témakörében dol gozott. Így került kapcsolatba a hallás kutatásával, amelyért 1961-ben orvosi Nobel-díjjal tüntették ki.

Természetesen a túlélés alapvetően fontos a sikerhez. Békássy Ferenc, a magyar irodalom legnagyobb reménysége 22 évesen, sokat ígérő alkotások után, az I. Világháborúban vesztette életét (10, 21). Szentgyörgyi több alkalommal volt életveszélyben és csak a szerencsének köszönhette, hogy életben maradt (20). Kuffler István a két világháború között kényszerült hazáját elhagyni, előbb Angliába, majd Ausztráliába, később az Egyesült Államokba ment. Témája az agykutatás, ezen belül a látás létrejöttének idegi háttere volt. Ez a munkásság alapvetően változtatta meg ismereteinket, ezért 1981-ben az eredmény ki is érdemelte a Nobel-díjat. Sajnálatos módon azonban Kuffler 1980-ban szívrohamban meghalt, a díjat két tanítványa vehette át (22).
Vagyis nem könnyű megfogalmazni, mit nevezünk szerencsének. Vajon szerencse-e az atombomba megalkotása, amely néhány Amerikában dolgozó tudósunk karrerjének része. Vagy említhetnénk Karikó Katalin Nobel-díja szempontjából a Covidot, amely végül a világhírnevet hozta meg számára, de ő erre csak ennyit mondott: bárcsak ne lett volna!

Kivándorolt kollégáink neme

Idézett cikkünkben (1) minden külföldön sikeres kollégánk férfi. Nem valószínű, hogy ennek általában a női nem alacsonyabb képzettsége vagy szellemi színvonala lenne a magyarázata, hiszen számos országban, így hazánkban is az orvosok fele nő (23). Itthon vezető szerepet visznek az orvosnők, szakmánkban kiemelkedően pl. Daróczy Judit†, Farkas Katalin, Meskó Éva†, Dósa Edit, Varga Eszter és Riba Mária. A tudósokat nézve, Czeizel könyvének mind a 26 tudósa férfi (12). A mintegy 52 kivándorolt kiválóságunk sorsát bemutató, Hargittai István és Hargittai Balázs által írott könyvben csak 7 nő szerepel (22). Ezt az arányt most Karikó Katalin Nobel-díja jelentősen javítja.
A nők közismerten többszörös terhei tudatában tiszteletre méltó az orvosi hivatás választása. Az ókori feljegyzések tanuskodnak női orvosokról. A középkorban azonban ezt a nők számára kézenfekvő hivatást nem engedték gyakorlni. A liberális nyugati szellem csak lassan tört be hazánkba. Előbb a külföldi diplomát ismerték el (Hugonnai Vilma), majd 1900-ban felavatták Steinberger Sárát, az első, hazánkban, budapesten végzett orvosnőt. Az elsők a szülészet-nőgyógyászat gyakorlását választották. Érdekes, hogy a nők gyengébb fizikai és szellemi képességére hivatkozva Madách Imre volt a konzervatív álláspont egyik fő képviselője (24).
Kutatók esetében ugyancsak számításba kell venni a fenti szempontokat. Ezen kívül még azt is, hogy az eredményes kutató álhatatos, önkritikus, célorientált, stress tűrő és önfeláldozó. Mindezen tulajdonságokat megtaláljuk a nőkben is, mégis a társadalom inkább a férfiakra jellemzőeknek tartja. Ez talán egyeseket ösztönösen is visszafog a kutatói pályától. (25)

Életkor

A külföldön sikeres kollégák jelentősen hosszabb életet éltek, mint az itthon sikeresek. Géza de Takats és Szentgyörgyi 93, Robicsek 95, Földi 98, Szilágyi 99 évet élt. Kiszámoltuk a külföldön sikeres kollégáink közül elhunytak átlagos élettartamát. Vagyis annak a 10 főnek, akik ide tartoznak, élettartamuk átlaga 87,8 évnek bizonyult. Másik cikkünk, a "Kik rakták le a magyarországi klinikai ütőeres sebészet alapjait?" c. dolgozat alapján, a hasonló időszakban született, itthon sikeres kollégák életkorának átlagát számítottuk ki, ugyancsak 10 elhunyt alapján. Az ő életkori átlaguk 71.2 év. A 80 évet csak ketten, míg a külföldiek közül a 90-et 5-en is megélték. Az ennek alapján kiszámolt 16,6 éves különbségnek valódi okát nem tudjuk. A jelentős eltérés esetleges beválogatási hibáját korrigálandó, további történeti munkáinkban szereplő neveket kerestünk. Következő hasonló témájú, hazai sikeres érsebészeket bemutató cikkünk a nagy elődök utáni időszakot és egyéniségeket öleli fel (3), akik közül egyedül Nemes Attilát (81 év) veszítettük el és vettük bele a feldolgozásba. A belgyógyász angiológusok közül Bugár-Mészáros Károly (89 év), a phlebológusok közül Radó György (80 év), Monos Emil (84 év) és Tasnádi Géza (82 év) életkorát tudtuk feldolgozni. Ezzel a kiegészítéssel az átlag életkor 74,7 év, a különbség csak (!) 13,1 év.
Czeizel hasonló megfigyelést tett a külföldön és itthon elhunyt, más témakörben dolgozó tudósok élettartama közötti különbséggel kapcsolatban. Felmérésében ez 19,1 év volt (12).
Az okok vonatkozásában csak feltételezések vannak, hiszen mind az itthoniak mind a külföldön dolgozók egészségtudatosan éltek. Vagyis a kérdés két oldalát lehet megvizsgálni, mit tettek ennek érdekében és mit nem tettek a káros hatások elkerülésére. Kevesen dohányoztak, kerülték a mértéktelen alkohol fogyasztást. Fontos lehetett azonban a stresszesebb itthoni életmód, amelyet nehéz mérni és meghatározni. Nem tudjuk mennyiben figyeltek oda a testsúlyukra, amelynek ugyancsak jelentős befolyása van az életkilátásokra. A legexponáltabb évtizedek az itthoni szocializmus időszakára esnek, amikor az egészségügy magas színvonalú és könnyen elérhető volt, de a legújabb kardio-vaszkuláris szemléletek és gyógyszerek a vasfüggönyön csak lassan jutottak át. Czeizel feltételezése szerint az igazán kiemelkedőek kivételes kinti, egészségügyi ellátása adja a különbséget (12). A hazai egészségügy azonban sohasem büszkélkedhetett hosszú életkilátásokkal. Fodor József a Tudományos Akadémia 1885. évi közgyűlésén ismertette, hogy az orvosok élettartama átlag 55,0 év, míg Franciaországban ugyanez 19.1 évvel több. A magyar tudósok akkor átlag 51.5 évig, míg a legtovább a főpapok 67,2 évig éltek. Talán Ady sorai érvényesek: Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik,/ Lalla lalla / Rokkanva ér el az éjszakáig (Ének a porban, részlet, 1906).

Hová mentek?

Érdemes néhány szót szólni arról, hogy az emigránsok merre indultak és hol kötöttek ki. Ez különösen abban az összehasonlításban érdekes, hogy a műszaki érdeklődésűek más útvonalon indultak, mint azok, akiket az orvosbiológiai téma érdekelt. Természetesen a különböző időszakok kivándorlási hullámai ebben a vonatkozásban eltérőek voltak.
Az orvosok többnyire azonnal egy adott országba mentek és ott is maradtak. Németországba 5, USA-ba 4, Ausztriába 3, Ausztráliába 2, Angliába 1, Braziliába 1, Venezuelába 1, Svájcba 1 koléga ment a fent felsoroltak közül.
Ami érdekes és meglepő, hogy a vesztes I. Világháború után kivándorló, műszaki érdeklődésűek többsége egy más, speciális útvonalat járt be. Ők általában a Numerus clausus miatt, tanulási lehetőséget keresve vándoroltak ki, és elsősorban Németországba mentek (Gábor Dénes, Jánossy Lajos, Kármán Tódor, Lánczos Kornél, Neumann János, Szilárd Leo, Teller Ede, Wigner Jenő stb). Abban az időben ugyanis a német egyetemek kiemelkedően magas színvonalú oktatást és szabad szellemet nyújtottak. Ugyanakkor ott a közelgő fasizmusnak még érezhető hatása nem volt, míg Magyarországon a Fehér terror és a Numerus clausus képében már vészjóslóan megjelent. Jóval később, amikor Hitler hatalomra került (1933) akkor kényszerültek tovább vándorolni, hazájukat többségük végleg elhagyta, és elsősorban az Egyesült Államokba vagy Angliába emigráltak.

Magyarországon élők génjei

Czeizel szerint a Magyarországon élők génjei nagyon gyakran kitűnő képességeket rejtenek. Véleménye szerint az utóbbi évszázadok során nálunk 10 tehetséges emberből 9 elkallódott (10). Ez nyilván igaz, ha arra gondolunk, mennyi, itthonról kivándorolt honfitársunk lett kedvezőbb körülmények között nemzetközileg elismert és sikeres, akár a tudományos életben, az iparban, a művészetekben vagy a gazdaságban. A Nobel-díj nyertesek vonatkozásában Magyarország a 4. legnagyobb exportőr, míg az Egyesült Államok a legnagyobb importőr (26).
Mindezek alapján úgy tűnik, hogy az anyagi lehetőségeknek legalább akkora jelentősége van, mint a magunkkal hozott képességeknek, az oktatásnak és a szorgalomnak együtt. Illusztrációként hadd álljon itt egy orvosok körében kevésbé ismert életrajz, Andrew Groveé, aki 1956-ban Gróf András néven, egy fillér és nyelvtudás nélkül vándorolt ki az Egyesült Államokba. Ott évfolyam elsőként kémikus lett és félvezetőkkel kezdett foglalkozni. Az Intel vezérigazgatója és az egész félvezető iparág egyik megalapítója, a sziliciumvölgy egyik legnagyobb alakja lett. Mind Steve Jobs, mind Bill Gates egyik mesterének tartotta. Nem valószínű, hogy ekkora nemzetközi sikert itthonról elérhetett volna. Tehát a génekben rejlő adottságok, csak megfelelő lehetőségek esetén mutatják meg magukat (27).

3. ábra.
Akit megszédített a nyugat vonzása (Orosz István grafikája a művész engedélyével)

Melyek a külföldi előnyök

Nyilván ide tartozik a magasabb fizetés, a színvonalasabb munka körülmények és a paraszolvencia szükségtelensége, de legfőképpen a kutató munkához elengedhetetlen anyagi, tárgyi és mentorálási lehetőségek megléte. Ezek a tényezők itthon is változtak. Egyelőre azonban marad a kinti jobb felszereltség, a jelentős egészségügyi költségvetés, a több segítő asszisztens, a nagyobb megbecsülés és a munkahelyi, a költségvetési, valamint a politikai stabilitás és kiszámíthatóság. Ezen kívül jó esetben egy jól együttműködő, segítő, nagy hírű vezető és team, valamint az adott ország vagy szakmai társaság nagyobb respektje, amelyek a könnyebb közlés és nemzetközi előrejutás feltételei (3. ábra). Míg egy szegényebb országban a szűkebb kutatási költségvetés miatt a rivalizálás, egymás, vagy a tehetségesebb beosztott előrejutásának nehezítése is gyakoribb. Ady ezt így fogalmazta meg: Mocsaras rónán bércekre vágytam / Egy kis halomig hozott a lábam (Ének a porban, 1906). Ugyanakkor érdemes hangsúlyozni, hogy a nyugati világban is embert próbáló versengés van, de van miért (25, 28).
Egyik korábbi cikkünk a hazai eredményeket nemzetközi összehasonlításba helyezte és bemutatta milyen sokan lettek volna érdemesek nagyobb nemzetközi elismerésre (7, 8). Mondhatjuk úgy is Barabási Albert László szellemében, hogy más a hálózat kint, mint itthon (29).

Társadalmi megbecsülés

Az orvosok és az egészségügy társadalmi megbecsülése itthon kimagaslóan jó. Sokkal jobb, mint egy évszázaddal korábban, és jobb mint a szakma politikai megbecsülése. Amikor az orvosok jövedelme nem volt arányban teljesítményükkel, akkor azt a társadalom, vagyis a betegek pótolták. Azonban a kutatóknak sem társadalmi, sem politikai , sem anyagi megbecsülése nem volt megfelelő. Ők profitálták a legtöbbet Magyarország elhagyásából. Néhány orvos vagy orvostudós itthon is jelentős eredményeket és pozíciókat ért el, és komoly hírnévre tett szert, azonban a kutatók kinti teljesítménye és elismertsége ezt messze meghaladta. A különböző orvosi szakokon belül is voltak különbségek az emigrációból származó előnyöket tekintve. Különösen a tudományos feldolgozásokban, publikációkban résztvevők váltak elismertté. A társadalmi megbecsülés elsősorban az alapkutatásokhoz szükséges, amelyek céljait a nagyközönség első látásra, sőt gyakran még később sem érti (18, 26). Hiszen hányan tudják azt mit is jelent az mRNS? Vagy ki töri a fejét napi munkája közben azon, hogy hogyan telne az idő, ha ő éppen egy 300 000 km/sec sebességű vonaton ülne?
Sajnálatos, hogy hazánkban a kisebb társadalmi megbecsülés jele volt és maradt az oktatásra és az egészségügyi kutatásra fordított szűkös anyagi háttér. Ennek következménye, hogy számos kiváló, tanult honfitársunk hazát váltott és ennek segítségével lett sikeres. Gondolhatunk akár új Nobel-díjasainkra Karikó Katalinra és Krausz Ferencre is. Az utóbbi mintegy százötven évet áttekintve kevés olyan korszak volt, amelyek segítették a kiváló képességű embereket. Visszatekintve jól látható, hogy a Kiegyezés és az I. Világháború közötti időszak volt ennek az időszaknak a legsikeresebb periódusa. Ekkor épült fel a mai Budapest és ekkor születtek és eszméltek azok az emberek, akik a legtöbb dicsőséget hozták ennek a nemzetnek (30). Sajnálatos, hogy a siker beteljesülése a nyugati országokban jött létre.
Az I. Világháborút már rendre olyan politikai korszakok követték, ahol a párthűség fontosabb volt, mint a tehetség és a tudás.

Szorgalom

Ha a különböző tényezők jelen vannak, a magasabb szintek elérése a befektetett energián, ezzel együtt számos lemondáson és a szorgalmon múlott (17, 25, 31). Erre külhonban éppúgy szükség van, mint itthon. Sőt, úgy tűnik Nyugaton sokkal inkább a teljesítmény számít, mint a munkaóra. Az a kevés aktív korú visszavándorló, aki inkább az itthoni életet választotta, szempontként említette, hogy elsősorban az USA -ban, nincs az embereknek szabadideje, állandóan dolgozniuk kell (28).
Mindazok, akik sikeresek lettek, nagyon fontosnak tekintették kutató-gyógyító munkájukat - szinte meg - szállottként dolgoztak. Rendszerint többet, mint munkatársaik.
Robicsek úgy fogalmazott, az alkalmasság legegyszerűbb demonstrálása, ha háromszor annyit dolgozik valaki, mint a munkatársai. Ezt tette Gloviczki is, aki 15 év sebész-képzést csinált végig (17). A kivándorlók mind bizonyítani akartak.
Az USA légierejének főkonstruktőréről, Kármán Tódorról, teljesítményei alapján úgy vélték mintha naponta több mint 24 órát dolgozott volna. Ami viszont hihető, hogy Neumann János, többek között a számítógép, a kvantumelmélet és az atombomba matematikai hátterének kidolgozója, éjjel 2 és hajnali 6 között, tehát mindössze 4 órát aludt, a nap többi részében dolgozott (12). A következő generációk már bennszülöttnek tekintették magukat, ritkán voltak olyan szorgalmasak, mint szüleik, nekik már nem kellett bizonyítaniuk (32).
A tudósok házasodási és gyermekvállalási hajlandósága az átlag népesség alatt maradt. Az ő szerelmük a tudomány volt, magánéletük háttérbe szorult (10). Az orvosok esetében ez nem volt ennyire szélsőséges. Az általunk áttekintett, kivándorolt orvosok közül nem mindenkiről áll rendelkezésre megfelelő információ, csak egyről tudjuk biztosan, hogy agglegény maradt és nincs gyermeke.

A team

Ne felejtsük el, hogy mind a tudományos kutatás, mind a gyógyítás ma már csapatmunka. Magyarország egy kis ország, ahol egy-egy szűk, tudományos témakörben nem tud összejönni egy megfelelő színvonalú team. Az eredményes kutatás tehát nagy országot, ennek megfelelően nagy költségvetést és sok kutató összedolgozását igényli. Egy nagy, sok kutatót foglalkoztató projektnek a hatása is nagy lesz, gondoljunk pl. a Human Genom projektre. Ez a csapatmunka az internet világában már nem ismer határokat, bármelyik országból be lehet csatlakozni. Ennek persze van egy olyan hatása is, hogy az adott kutató, aki a magasabb fizetésért, jobb körülmények között dolgozó kollégájával azonos színvonalon vesz részt a projektben, úgy gondolja, miért ne élhetne és kutathatna, gyógyíthatna ő is azon a színvonalon, magasabb szintű tudományos atmoszférában. Ennek következménye, hogy ő is változtat, és külföldön folytatja eddigi munkáját. Tehát úgy tűnik, ez a fajta team munka inkább előmozdítja az un. agyelszívás jelenségét, mintsem, hogy itthon tartaná a kutatókat (29, 33).
Az érbetegek ellátása is belgyógyász-sebész-invazív radiológus együttműködését igényli. Tehát a beteg már nem egy nagyhírű orvos tudása által, hanem egy jól működő team megfelelő együttműködése révén tud a leghatékonyabban meggyógyulni. A jelenleg hazánkban népszerű magánrendelések és magánklinikák teljesítőképességének éppen a teamek hiánya szab határt.

A siker szintjei

A siker magasabb szintjének reális elérése azonban, valóban csak fejlett nyugati országokból reális. Erre utal az is, hogy mindazok, akik kivándoroltak, itthon már jelentős sikereket mondhattak magukénak, vagyis eljutottak addig, ameddig itthonról lehetséges, tovább lépni azonban már csak külföldön tudtak. Földi már tanszékvezető egyetemi tanár volt, amikor kivándorolt és lett szakmájának legelismertebb képviselője. Czeizel szintén elért mindent, amit itthon el lehetett érni, aki ennél többre vágyik, annak tényleg ki kell vándorolnia, ezt fejtegette ő is.
Itthon számos olyan kolléga van, akik egy-egy előadás kapcsán a világ számos városában megfordultak, elismerésben részesültek, sikeres nemzetközi kongresszusokat szerveztek és vezettek. Azonban olyan meghatározó pozíciót Magyarországról nem lehet elérni, mint amilyet néhány kivándorolt kollégánk elért. Hiszen a már említett Földi Mihály lett a lymphológia legfőbb tekintélye, a vonatkozó társaság és a kongresszusok rendszeres elnöke vagy tiszteletbeli meghívottja, akinek szavát nem volt ki megfellebbezze. Hasonló pozíciót ért el Gábor Nobl, Géza de Takáts, Szentgyörgyi Albert, Emerick Szilágyi, John Dormándy és végül, de nem utolsó sorban Gloviczki Péter. Olyan magasságokba emelkedtek, amelyekbe csak tehetséggel, kitartó, kemény munkával, stabil, alkotói légkörben és megfelelő, tekintélyes, kinti kollégák és teamek támogatásával lehet eljutni (29). A képesség itthon is meglenne, de az nem elég! Úgy tűnik tehát, hogy csak külföldről lehet olyan szintű, országokon átívelő sikereket elérni, amelyekről az igazán ambiciózus emberek álmodnak. Ezzel szemben persze nem mindenkinek célja, hogy szülőföldjét elhagyja és életét valamely szűk téma fejlesztésére tegye fel, és az sem biztos, hogy a számos tekintetben lemondást igénylő munka mindenki számára célt és egy boldogabb életet jelent, és végül a kívánt eredményt valóban meghozza.

Vége az első résznek
(Irodalomjegyzék a 2. rész végén)

A következő rész bekezdés címeiből:

Hiányzik-e az országból az, aki kiment? A magyar nyelv használata. Visszatelepedés. Származás. Tanulmányút. Tanulságok.

BIHARI IMRE

Érbetegségek: 2025/2. 53-58. oldal