Történetünk befejező részében, a harmincas évek kezdetétől Soltész Lajos koráig terjedő évek, hazai érsebészeti történetét ismertetjük.

Érbetegségek: 2018/2. 57-65. oldal

Történetünk befejező részében, a harmincas évek kezdetétől Soltész Lajos koráig terjedő évek, hazai érsebészeti történetét ismertetjük.
Visszatérve a korábban megkezdett eset-ismertetésekre, ebbe a korszakba illik és említésre méltó Sarudy Elemér, debreceni sebész 1930-ban közölt esete (99). A fokozatosan kialakuló, bal fibula feje környékén elhelyezkedő, gyermekökölnyi, lüktető terimét 44 éves, aorta-stenosisos betegén figyelte meg. A beteg nem volt lueszes, arteriosclerosis jelei sem mutatkoztak és megelőző traumája sem volt. Az elváltozás minden bizonnyal a vitiumot kísérő endocarditisből kiszakadt septicus embolus megakadása helyén, érgyulladás következtében jött létre. Angiográfiát nem végeztek és a beteg dekompenzált állapota miatt műtét sem történt.
Irodalmunkban a húszas évek második felétől jelentek meg az első közlések obliteratív érbetegségek okozta végtagelhalások sebészi vonatkozásairól. Milkó Vilmos, (1878-1956) sebész főorvos (54. ábra), budapesti c. rk. egyetemi tanár 1930-ban, a leggyakoribb végtagelhaláshoz vezető betegségeket foglalta össze. Ezek a gangraena senilis, seu arteriosclerotica, a gangraena juvenilis, seu Bürger-kór, a gangraena diabetica, a gangraena angioneuro tica, amelynek fő képviselője a Raynaudkór, ill. a nagy erek embóliája után létre jött gangraena (100).
Ebben az időben vált egyre gyakoribbá az endarteriitis obliterans. Érdekes módon eleinte a galiciai, zsidó származású, fiatal férfiakon észlelték halmozottan, majd idővel mind az európai, mind az észak-amerikai, sőt a japán populáció körében is megjelent. Ennek első, precíz, pathologiai leírását 1879-ben Winiwarter közölte, megállapítva, hogy a súlyos, az érlument végülis elzáró gyulladásos proliferációs elváltozások mind az artériákban, mind a vénákban, már a mikroszkópos méretű erekben is megjelennek.
Cserna István 1925-ben közöl érdekes esetleírást 36 éves generalizált Bürger-kóros férfibetegéről. Az alsó és felső végtagi erek mellett az agyi artériákon is súlyos elváltozásokat talált (101). Streilinger Lajos 1930-ban foglalkozik a végtagelhalások okaival, részletesebben a Bürger-kórral (102). Cserna István ugyanabban az évben ismét közleményben foglalkozik ugyanezzel a témával (103).

54. ábra.
Milkó Vilmos

Amputált végtagok szövettani vizsgálata során, 1930-ban, Krompecher István (1905-1983), a későbbi híres debreceni anatómus professzor (55. ábra), aki a mechanikus erők csonthegképződés minőségére gyakorolt befolyásának neves, kísérletes kutatója volt, még patológus korában, igen alaposan és részletesen leírja a Bürgerkór histologiai jellegzetességeit. Arra a következtetésre jut, hogy itt nem igazi gyulladásról van szó: "Visszapillantva az el változásokra azt látjuk, hogy annak lényege a kis erek (artériák, vénák) beszűkülése, tehát nem gyulladás (itis) és nem is elsődleges thrombusképződés (thromboangiitis). Ezen elváltozásoknak megfelelően, Verebély professor ajánlatára használható a betegség lényegére rámutató elnevezés, a 'teleangiostenosis' (ad normam teleangiectasia) = kisérbeszűkülés" (104).

55. ábra.
Krompecher István

A Winiwarter-Bürger-kórral kapcsolatos közlemények közül megemlítjük még Farkas Jenő 1931-es munkáját. Érdekessége, hogy esetleírásaiban sokkal gyorsabb volt a kórkép lefolyása, mint a manapság észlelt esetek többségében. Szép szövettani képekkel dokumentálja a baj lényegét (56. ábra) (105).
Cserna István 1934-ben megint ír az endarteritis obliteransról, ezúttal az arteriográfia hasznáról, amely vizsgálat akkor még műtétnek számított. Az artériát a műtőben tárták fel, s onnan szállítva a beteget, - a röntgenlaborban végezték el a Perabrodil befecskendezését, majd a sebzést ismét a műtőben zárták. Szerinte ez a vizsgálómódszer a betegség adott állapotának meghatározása mellett a szükségessé váló amputáció optimális, biztonságos szintjének meghatározásához is segítséget nyújt (106).
Úgy gondoljuk, mindenképpen megemlítendő a világirodalomban G. de Takatsként ismert, magyar nevén Takáts Géza, aki Chicagóból, a Norhwestern University Medical School Perifériás Vérkeringési Klinikájáról publikált. Ő Amerikába elszármazott egyik nagy, magyar érsebész elődünk volt. Az Orvosképzésben 1934-ben megjelent egy összefoglaló tanulmánya a végtagok keringési zavarairól. Hangsúlyozza, hogy a leírtak elsősorban saját, 105 betegén szerzett tapasztalatain alapulnak. Ebben ismerteti a vizsgálómódszereket, a szervi és a funkcionális elzáródások elkülönítését, a csonkolás magasságának meghatározását, a környéki vérkeringési zavarok osztályozását és a végtagok keringési zavarainak kezelését. A tizenkét oldalas összefoglaló munkában nagyon sok minden benne van, amit akkor az érbetegségekről tudni lehetett. A mű teljes kivonatolása helyett csak néhány részletet emelünk ki (107).
A diagnosztikában igen részletesen foglalkozik a histamin próbával és a bőrhőmérőzéssel összehasonlított oscillometriás görbével. Az organikus ill. a spasticus érelzáródások elkülönítésére a nagy cerebrospinalis idegekbe (ischiadicus, femoralis, tibialis) adott novocain befecskendezést alkalmazott, abból a felfogásból kiindulva, hogy az érszűkítő vasomotoros pályák ezekben futnak.
Kevésbé invazív eljárás volt ugyanerre a célra a 20 perces meleg kézfürdő után elvégzett bőrhőmérőzés a lábujjakon. Szervi elzáródásnál a hőmérséklet nem emelkedik, vagy csökken. Ír az angiográfiáról is.
Felsorol betegségeket, amelyekben ú. n. fertőzéses érgyulladás fordul elő: syphilis, typhus, paratyphus, cholera, tuberculosis, streptococcus sepsis, endocarditis. A Bürgerkórral kapcsolatban felveti a reumatikus eredet lehetőségét. Az arterioscleroticus elzáródás okozta tűrhetetlen nyugalmi fájdalomnál néhány esetben, amikor még gangraena nem lépett fel, az érző idegek alkoholos infiltrációját alkalmazta, teljes sikerrel. Ez persze nem akadályozta meg az amputációhoz vezető elhalás kialakulását.
A spasticus érbetegségekkel kapcsolaban el kell különíteni az igazi Raynaud-kórt a másodlagos tényezők által okozott kórképtől, a felesleges sympathectomiák elkerülése céljából. A lumbalis sympathectomiát ő már akkor, 1934-ben, extraperitonealis behatolásból végezte. Tudomásunk szerint ez az első magyar nyelvű közlés erről a feltárásról.
Orsós Jenő 1936-ban írt egy hat évvel korábban már bemutatott, a közléskor 42 éves betegéről, akin a Bürgerkór 33 éves korában manifesztálódott. Ezt követően hét csonkoláson esett át, melyek során mindkét alsó végtagját combtőből amputálták, később bal felkarját és a jobb alkarját is elveszítette, miközben két eredménytelen arteriectomia is történt az arteria brachialison és femoralison. Jelen felvétele akut hasi katasztrófa tünetei miatt történt. A beteg műtét nélkül meghalt. A boncolásnál teljes vékonybélelhalást, valamennyi ütőéren (a zsigeri ereken is) súlyos endarteritises elváltozásokat találtak (108). A belgyógyász Egedy Elemér 1937-ben az endarteritis sebészi kezeléséről írta: "A terápiában haladás....a sympathicus ganglionok kiirtásának Amerikából való átterjedése Európába, így hazánkba is, amit kétségtelenül értékes újításnak kell tartanunk" (109).
Cserna István "Thromboangiitis obliterans (Buerger kór)" című, a Gyógyászatban 1939-ben megjelent újabb, kétrészes közleménye, minden részletre kiterjedően írja le az abban az időben egyre gyakoribbá váló betegséget, annak történetét, magát a kórképet és a terápiás lehetőségeket, - beleértve a sebészi kezelést is. Erre a legjobb módszernek a lumbalis sympathectomiát tartotta (a leggyakrabban előforduló alsó végtagi lokalizáció esetén) (110).

56. ábra.
Endarteritises elváltozások kis artérián és vénán

Troján Emil (1891-1970) szegedi sebész, egyetemi docens, 1939-ben az endarteritis obliteranshoz csatlakozó angiospasmus Leriche által bevezetett lumbalis, novocainos sympathicus blokád alkalmazásával, sikeres kezelésről ír (111). Az eredményt objektíve oscillometriával és a Monavi G II galvanometeres bőrhőmérőzéssel is igazolta (57. ábra). Az 1930-as évek közepe után ismét gyakoribbá válnak az érsérülésekről szóló közlések. Gruber Béla 1937-ben közölte egyik esetét: 14 éves napszámos fiú, négy évvel korábban jobb artéria femoralisát, a Hunter csatorna szintjében, kaszával teljesen átvágta. A sikeres körkörös érvarrattal elvégzett rekonstrukció után a végtag keringése helyreállt. A közlés évében végzett ellenőrző vizsgálatnál a beteg tapintható perifériás pulzusokkal, teljesen egészségesnek és munkabírónak mutatkozott (112).
Már az új háború előszelének tekinthető Hanasievicz- Hajnády Oszkár 1938-ban "Korszerű hadisebészet a legújabb harcmodor és a légi háború tapasztalatainak alapján" címmel megjelent könyve, benne az érsérülésekről szóló résszel (113).
Benes Lajos, későbbi szekszárdi osztályvezető sebész főorvos munkája, a sürgős műtétek tájanatómiájáról és műtéttanáról 1940-ben látott napvilágot, amelyben ábrákkal illusztrálva bemutatta az artériák feltárási módját (114).
Lippai-Almássy Artúr "Tábori sebészet" c. monográfiáját 1941-ben tette közzé, amely részletesen tárgyalta az érsérülések ellátását is, tartalmilag azonban nem adott többet, mint a korábban leírtak (115).
Már a II. Világháború idején, 1942-ben Zahumenszky Elemér ismertette a jobb combon elhelyezkedő, három hónapos, lövéses eredetű arterio-venosus álaneurysmás esetét, amelynél az elváltozás gyorsan növekedett, sőt bőrelhalással fenyegetett. Az artéria csonkjait lekötötte, a véna oldalsérülését elvarrta. Az eset kapcsán írt az angiográfia jelentőségéről, amely szerinte alkalmas az elváltozás lokalizációjának pontos meghatározására és a kollaterális keringés vizsgálatára, a műtét után pedig az eredmény értékelésére. Megállapította, hogy arteriovenosus elváltozás esetén, a kontrasztanyag a véna felé gyorsan elfolyik, emiatt az artériás telődés rosszabb lehet (116).

57. ábra. Monavi G II galvonometeres bőrhőmérő

Ugyancsak 1942-ben Lichteneckert József beszámolója szerint a miskolci hadikórházban 1050 sérültből hat lövéses álaneurysmát észleltek. Kettőt továbbszállítottak, négyet (két lágyéki, egy comb, egy lábszári) ligatúrával megoperáltak. Egyik kivérzett betegüket elvesztették, a többiek megtartott végtaggal gyógyultak (117).
Debreczeny Zsigmond szintén 1942. évi közleménye a front közeli egészségügyi oszlopuknál észlelt, nyolc háborús ütőérsérülés érvarrattal történt akut ellátásáról szól (öt brachialis, egy femoralis, két politea sérülés). Valamennyi sérült sebesülése után igen hamar, néhány órán beül megérkezett az első sebészi ellátás színhelyére. Beteget nem vesztettek el. Egyik poplitea és egy brachiális varratuk után amputálni kellett, a többi betegnél viszont sikerült megőrizni a végtagot (118).
A következőkben egy magyar harctéri újításról lesz szó. Nagy Károly csornai sebész főorvos, ötgyermekes családapa volt, aki bár nagycsaládosként felmentést kapott a katonai szolgálat alól, mégis önként jelentkezett a harctérre, ahol el is esett. Portréja a csornai ?Jézus Szíve? Templom főoltári freskóján van megörökítve (58. ábra). Egyik leánya szintén sebész lett.
Így írt róla Bakay Lajos 1943. évi budapesti rektori megnyitó beszédében, amelyet a hadisebészet fejlődésének szentelt (119): "Ugyancsak ebben a században, a nagyerek vérzésének csillapítására az ércompressort (tourniquet, Morell 1674.) kezdik használni. Ez olyan szerkezet, amely egy gomb vagy pelota segítségével összenyomja az eret, hogy annak vérzése megszűnjék? Érdekes, hogy a múlt év decemberében megtartott magyar hadiorvosi kongresszuson egyik tanítványom, dr. Nagy Károly főorvos, aki azóta már hősi halált halt, ismertetett egy ilyen eszközt, amelynek segítségével az orosz harctéren tömeges érsérülés esetében sok emberéletet tudott megmenteni. Az alkalmazását úgy indokolta meg, hogy azok, akiknek a végtagját gumicsővel vagy gumiszalaggal fűzték le s ezt kényszerítő körülmények folytán órákon keresztül a végtagon kellett hagyniok, nagy százalékban kaptak gázphlegmonet. Igy az ügyesen szerkesztett érnyomó ismét megjelent a hadisebészetben."
Részletesebben így írt erről Imreh Pál "Harctéri sebészet" című monográfiájában (120): "A hősi halált halt dr. vitéz Nagy Károly, tartalékos orvos főhadnagy szellemes és a legmostohább körülmények között is előállítható Eschmarch-pótló eszközt talált fel, mellyel a szűkebb környezetében harcoló csapatokat is ellátta. A dr. Nagy-féle végtagszorító lényege: vagy félméternyi hosszú, erős zsineg és egy 5 cm2-nyi deszkadarab, melyen két, a zsineget átbocsájtó nagyságú lyuk van. Alkalmazása úgy történik, hogy a zsineget rácsavarjuk a végtagra a vérzés fölött, majd a zsineg két végét a deszkalap két lyukán áthúzzuk. Az áthúzott zsinegvégeket a közismert és falun ma is általánosan használatos guzs-szerű csavarással (pld. a kévéket is szalmaguzzsal kötik) tetszés szerint megszoríthatjuk, anélkül, hogy a csavarás közben a bőrt megsértenők, mert azt védi a vékony deszkalemez." (Mindez kicsit jellemző a Magyar Királyi Honvédség akkori állapotára, de semmit sem von le az ötletes újítást megalkotó, segíteni akaró kolléga érdemeiből.)

58. ábra.
A csornai templom freskója Nagy Károly portréjával

Pongrácz Ferenc 7 hónapos, lövés-eredetű, a fossa popliteaban ülő, arterio-venosus fistulás betegét 1944-ben ismertette. Az eset érdekessége, hogy preparálás közben a fistula megnyílt, az artéria köré vezetett selyemfonal pedig meghúzásakor teljesen átvágta az eret, amelyből szakadékonysága miatt kb. 4 cm-es szakaszt el kellett távolítani. Végül erősen hajlított térd mellett sikerült az artériát rekonstruálni és az 59. ábrán látható megoldást alkalmazták. A beteg a kialakult vénás keringési zavar miatt csak kilenc hónap múlva vált tünet- és panaszmentessé, de ekkorra hosszú gyalog- és kerékpártúra megtételére is alkalmassá vált (121).
Bár 1948-ban jelent meg, de beteganyagánál fogva még nagyrészt a II. Világháború idejére vonatkozik Pongrácz sérüléses álaneurysmákról írt monográfiája, mely világirodalmi adatokba ágyazva 15 esetet részletesen ismertet. A kórkép gondos leírásában foglalkozik az oscillometria és az arteriográfia diagnosztikus jelentőségével. Artériás álaneurysma szintjében oscillométerrel magas vagy extrém magas kilengések mérhetők. Felette normális, alatta inkább csökkent értékek mutatkoznak. Arterio-venosus tömlőnél viszont az elváltozástól centrálisan is magas értékek mérhetők. Leírja az arteriográfia elvégzésével kapcsolatos metodikai problémát, a direkt feltárás, kontra percutan punctio kérdésében. Ismerteti a centralis artériába ill. a tömlőbe adott injekcióval kapható képi információkat. Felhívja a figyelmet, hogy a kontrasztanyagnak a vérárammal való elsodródása ill. a zsákban lévő thrombus miatt, ábrázolási problémák jelentkezhetnek. Segítheti a jobb telődést, ha az elváltozástól perifériás végtagrészre a vérnyomásmérő mandzsettájának felfújásával kompressziót gyakorlunk. Jól sikerült arteriográfiával az elváltozás teljes anatómiai képe mellett a kollaterális keringés fejlettségéről is tájékozódhatunk.

59. ábra.
Poplitealis, sérüléses arterio-venosus fistula és műtéti megoldása

Az esetek leírásánál különösen érdekesek a koponyaalapi törés szövődményeként kialakult, a sinus cavernosusban létrejött arteriovenosus fistulák klinikai leírásai az exophthalmus pulsans (60.ábra), a retinopathia, a 4., 5., 6., agyideg-laesio megjelenése. Tárgyalja az egyedül lehetséges carotis ligatura problematikáját, veszélyeit, a keringésjavítás lehetőségeit és tapasztalataikat. Az egyéb lokalizációjú sérüléses álaneurysmák közül vázolja az artéria vertebrális aneurysma differenciáldiagnosztikai (összetéveszthető a carotis aneurysmával) ill. a műtéti kezelés problémáit. A többi, szokványos elhelyezkedésű tömlőnél az esetek többségében sikeres oldalvarratot végeztek mind az artérián, mind a vénán, - adott esetben tömlőkiirtással. Végeredményben mindössze egy beteget veszítettek el, kettőnél kisebb-nagyobb neurológiai deficit maradt vissza. Tizenkét betege szövődménymentesen meggyógyult (122). Bikár Vazul 1947-ben három, II. világháborús álaneurysma műtétes kezeléséről tudósított (art. subclavia, poplitea ill. fem. superficialis). Munkája bevezetőjében megállapítja, hogy a II. Világháborúban lényegesen kevesebb sérüléses álaneurysmát észleltek, mint az elsőben. Ennek oka az, hogy a sérülések többsége nem kis sebzést okozó gyalogsági lövedéktől, hanem gránátszilánkok okozta nagy roncsolásokból eredt, amelyek nem kedveztek álaneurysma kialakulásának. Az egyik esetükben az arteria subclavián ülő nagy aneurysmát, mivel a centrális ép érszakaszhoz csak intrathoracalisan tudtak volna hozzáférni, hosszanti raffoló öltésekkel az ér normális átmérőjének megfelelő tágasságra szűkítették. A másik két éren elvarrták az artéria oldalsérülését. Mindhárom végtagot sikerült megtartani (123).
A II. Világháború alatt folytatódnak az újabb kórképek megismerésére irányuló tanulmányok is. Bakay Lajos 1941-ben a perifériás keringésről tartott referátumában (124) az erek beidegzésének ismertetésénél kettős, sympathicus és cerebro-spinalis innervatióról beszél. A desympathizálás segítségével értágulat idézhető elő, amely terápiás hatású lehet különböző érbetegségekben, mint pl. a Raynaudkórban ill. az endarteritis obliteransban. Ez utóbbinál a lumbalis sympathectomia eredménye évekig tarthat (124).
Szabó Endre 1943-ban közölte tanulmányát a periarteriális sympathectomia hatásmechanizmusáról, jelezve, hogy háborús sérülések mellett egyre inkább az obliteratív érbetegségek problematikája is foglalkoztatta már a sebészeket (125).

60. ábra.
Exophthalmus pulsans

Ugyancsak 1943-ban publikálta Tóth József nagy tanulmányát az endarteritis oblititeransról Manniger Vilmos (1876-1945) rk. egyetemi tanár (61. ábra) klinkájáról, amely a betegség minden vonatkozását igyekezett elemezni. Részletesen ír az oscillometria, a bőrhőmérőzés és az angiográfia legújabb leleteiről. A terápiában olvashatunk az intraartériás acetylcholin injekció eredményeiről, a diagnosztikus és terápiás lumbális szimpatikus novocain blokádról, a lumbalis szimpatektómiáról, valamint a végtagcsonkolás célszerű formáiról. Arra a következtetésre jutott, hogy bár a beteget véglegesen meggyógyítani nem lehet, a célszerűen megválasztott gyógykezeléssel enyhíthetjük, sőt megszüntethetjük a panaszokat és akár sok évvel meghosszabbíthatjuk a végtag megtarthatóságát (126).

61. ábra.
Manninger Vilmos

Petz Aladár (1888-1956) (62. ábra), aki a modern gyomorvarrógép megalkotásával világhírnévre tett szert, 1950-ben nőbetegének esetét ismerteti, akinél a nagy járási nehézségeket és fájdalmat okozó glutealis aneurysma verumot, Kulihoz hasonlóan, arteria hypogastrica ligaturával gyógyította meg (127).
1945 és 1950 között lezárult az a korszak, amikor a sérüléses álaneurysmák tematizálták az érsebészetet. Ekkortól már főként az obliteratív érbetegségek, ezen kívül, bár kisebb mértékben az emboliák kerültek a figyelem homlokterébe.
Dénes János (1914-1985) 1950-ben sikeres embolectomiáról ír (128). Súlyos szívbeteg, 51 éves nő bal alsó végtagján hirtelen fájdalom s a comb alsó harmadáig terjedő hűvösség, cyanosis majd paresis lépett fel. Az esemény után négy órával feltárták a femoralis villát és az arteria femoralis superficialison keresztül direkt embolectomiát végeztek. A végtag állapota azonnal javult és néhány nap múlva helyreállt a betegség előtti állapot. A perifériás pulzus megjelenéséről nem ír.

62. ábra.
Petz Aladár

Ugyancsak 1950-ben Szabolcs Zoltán (1909-1970) címzetes egyetemi tanár (63. ábra), a hazai modern gyomorsebészet úttörője és Bikfalvi András (63. ábra), az ötvenes évek magyar érvarrógépének egyik megalkotója, kilenc eset kapcsán, szintén az embolectomiáról, igen színvonalas tanulmányt közölt. A történeti részben leírják, hogy az első sikeres embolektomiát 1911-ben Labey végezte, a korábbi hazai szerzők közül Hedri, Matolay, Verebély és Dénes nevét említik. Kilenc betegükből négyet technikailag sikeresen megoperáltak, egy beteg meghalt, három felgyógyult (129).
Érdekes Szabó Endre 1946. évi közlése a carotisok anastomosis-rendszeréről. Irodalmi áttekintés során statisztikai adatokat közöl a circulus arteriosus Willisi gyakori fejletlenségéről, hozzáfűzve Walcher meg állapí tását, hogy d o l i c h o c e p h a l i a esetén gyakoriak a rendellenességek, míg a brachicephaliánál inkább jól fejlett anastomosisokra lehet számítani. Saját feldolgozású száz bonctani eseténél 66 jól fejlett, 30 fejletlen, négy hiányzó összeöttetést talált. Közli klinikai esetét egy 23 éves katona egyhónapos lövéses carotis bifurcatio álaneurysmájáról. A műtétnél ligaturával erősen beszűkítette a carotis communist. A tünetmentes betegnél a 19. napon erős vérzés lépett fel, valószínűleg a fonal átvágása miatt. Kettős carotis és jugularis lekötés történt, a zsák kiirtásával. A beteg neurológiai deficit nélkül gyógyult (130).
Cserna István érdekes irodalmi tanulmánya a Lericheféle arteriectomiáról 1946-ban jelent meg. Ez a munka egyik előfutára volt az obliteratív érbetegségek sebészi kezelésének. Leriche alapján leírja, hogy az utóbbi évtizedekben hirtelen nagyszámúvá vált obliteratív érbetegség, elsősorban a Bürger-féle thromboangiitis obliterans, a néptömegek elnyomorodásával párhuzamosan, döntően szociális, társadalmi okokra vezethető vissza. (Akkor még a dohányzás és a mozgáshiány nem volt olyan tömeges jelenség, mint később.) Leírja, hogy Lerichesérüléses, fagyásos ill. Bürgeres betegeinek kezelési tapasztalatai, ill. különféle kísérletei eredményei alapján megállapította, - valamely nagy artéria elzáródott szakaszának eltávolítása sokkal eredményesebb, mint a már akkor is ismert periarteriális sympathectomia. Az arteriectomia tehát hatékony kezelési lehetősége az obliteratív érbetegségnek (131).
További adalék a témához Köves István 1947-ben megjelent német nyelvű közlése az endarteritis obliterans sebészi kezeléséről. Végig tárgyalja az akkor ismert kezelési lehetőségeket: paravertebrális lumbalis sympaticus novocain blokád, periarteriális sympathectomia, arteriectomia ill. lumbalis ganglionectomia, amelyet nehéz, sok szövődménnyel és magas mortalitással járó beavatkozásnak tartott. Akkor még nem volt közismert hazánkban az extraperitonealis behatolás, bár Takáts Géza már 1934-ben magyarul is leírta. Az epinephrectomiát, a parathyreoidectomiát és kémiai periarterialis sympathectomiát nem tartotta hatékonynak. Ismerteti esetét, amelynél az egyik oldalon eredménytelen periarteriális sympathectomiát végzett, s a beteg lábát a comb alsó harmadában amputálni kellett. Két évvel később, szintén fenyegető gangraena miatt, a másik oldalon arteri ectomia történt az arteria femoralis alsó harmadában és így a végtagot sikerült megtartani (132).
Kenedy Géza, 1947-ben, az általuk kezelt 309 végtagelhalásos beteg (202 férfi és 107 nő) sorsáról számol be. Az elhalások egy kivételével az alsó végtagon fordultak elő. Nem írta le a gangraenához vezető obliteráló betegségek megoszlását, sem az elhalások súlyossági fokát, - 190 beteget megoperáltak, 119 beteget nem. Nem írta le, hogy e betegek miért nem kerültek műtétre. Észlelésük idején 38-an meghaltak. Kizárólag amputációkat végeztek. Ezeknél az elhalás előrehaladott, a betegek általános állapota rossz volt. Közülük 97-et elveszítettek, 63-an meggyógyultak, 23-an javultak, hét esetben reamputáció történt (133).

63. ábra.
Szabolcs Zoltán és Bikfalvi András

A modern hazai angiológiát Bugár Mészáros Károly (1900-1989) fellépésétől számítjuk (64. ábra). Őt tekintjük e szakterület megalapítójának, személye ezért az érsebészet szempontjából is jelentős. Magasan kvalifikált orvos volt belgyógyászati, pulmonológiai és ideggyógyászati szakképesítéssel. Számos külföldi országban járt tanulmányúton, így Németországban és Angliában is. Nagyon művelt volt, jól beszélt németül, franciául, angolul, és olaszul, sőt görögül és latinul is. Kollégáit legtöbbször "amice"-nek szólította. Kiváló latin tudásának az egyik szerző (BG) 1961-ben, a prágai IV. Angiológiai Világkongresszuson tanúja volt. A kongresszusi fogadáson, a Wallenstein palotában a Csehszlovák egészségügyi miniszter, aki történetesen pap volt (1961-ben!), papírról latin nyelvű üdvözlést olvasott fel. Amikor befejezte, mindenki nagy meglepetésére kiállt a Tanár Úr és szabadon, ékes latinsággal, válaszolt, nem is röviden. Óriási sikere volt! Életéből 65 évet töltött angiológiai munkássággal, orvos-generációkat ismertetett meg az angiológia alapjaival. A nevezett szerző is nála tanult, s hálásan emlékszik a vele töltött időre. Soltész Lajossal 1966-ban megalakították a Magyar Angiológiai Társaságot, amelynek első elnöke volt. Könyve "Az érbetegségek diagnosztikája, kór- és gyógytana" címmel, 1944-ben jelent meg. E könyv, amelyet a ?magyar angiológia bibliájának? is tekinthetünk, még több további kiadást is megélt (134). Ez a munka a kor nemzetközi angiológiai ismereteinek szinte enciklopédikus összefoglalása. Vonatkozik mindez az anatómiai, élettani alapokra, a diagnosztikára és valamennyi érbetegség részletes leírására, valamint a korabeli gyógyító módszerekre. Ezt a hatalmas tudásanyagot még ma is eredményesen hasznosíthatja a tanulni vágyó érdeklődő.

64. ábra.
Bugár Mészáros Károly

Talán jelképesen is méltó lezárása a tárgyalt időszaknak Móra Sándor részletes, 1947-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem III. sz. Sebészeti Klinikájának kiadványaként a végtagüszkösödésről megjelentetett monográfiája (65. ábra). A könyvhöz Hedri Endre írt előszót. A szerző Bakay-tanítvány, aki Leriche mellett is dolgozott, majd saját sokéves tapasztalatait a korabeli világirodalmi adatokba ágyazva foglalta össze. Részletesen tárgyalja a gangraenák minden fajtáját; olyan ritka formákat is, amelyekkel ma már szinte nem is találkozunk, pl. a ganraena luetica vagy urica. A sebészi kezelés módszereit többféle szempontból taglalja, a műtétek leírását is részletezi. Ezek közül itt megemlítjük a periarteriális sympathectomiát, amely az ér adventitiájának lehántása mellett különböző anyagokkal pl. fenollal, alkohollal, ammóniákkal is végezhető, ill. a lehántás és ecsetelés kombinálható. Az arteriectomia feltételének tartja a segmentalis elzáródás mellett a jó kollaterálisok meglétét. A ganglionectomiák közül tárgyalja a nyaki, a lumbalis és a praesacralis kiirtást. A két utóbbinál a transperitoneális behatolást ismerteti. Tárgyalja még az adrenalectomiát, s a mellékpajzsmirigy resectiót is. A ma már végképpen elhagyott beavatkozások között felsorolja a fő idegek alkoholos injekcióját, a ganglionok rtg besugárzását, a Pende-féle splanchnicus resectiot, a vénák (pl. a femoralis vagy a politea) lekötését, az arterio-venosus összeköttetés létrehozását (Wieting-műtét). Ismerteti az indikációkat, az ellenjavallatokat és az irodalmi adatok alapján a várható eredményeket (135).
Mint munkánk első részének bevezetésében írtuk, jelen írásunkban az 1950-es évek előtti magyar érsebészet megismertetését tűztük ki célul. Igyekeztünk minél több eredeti munkát kivonatolni. Mint már az említett bevezetésben is írtuk, ez bizonyos mértékben az olvasónak fárasztóbb, mint az összefoglaló leírás, de hitelesebb és jobban szemlélteti elődeink törekvéseit és elgondolásait. Kiderült, hogy a korszak nagy sebész-egyéniségei mellett még számosan végeztek sikeres érműtéteket éspedig korszerűen. Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy a klinikai esetismertetések mellett jelentős számú, magas színvonalú, magyar nyelvű elméleti munka is született az érsebészetről (Borszéki, Verebély, Pólya, Steiner, Sattler, Móra és mások).

65. ábra.
Móra Sándor munkája

Megtudhattuk, hogy a ködbe vesző kezdetektől az 1920- as évek végéig főként az aneurysmák, a nyílt érsérülések, a traumás álaneurysmák képezték a beavatkozások tárgyát. A húszas és harmincas évek között jelentek meg az első közlések az embólia okozta érelzáródásokról ill. az obliteratív érbetegségekről. A II. Világháború idején átmenetileg ismét az érsérülések ill. a traumás álaneurysmák kerültek előtérbe. A negyvenes években jelentek meg az obliteratív érbetegségek sebészi gyógyítására irányuló első, ma már részben túlhaladott próbálkozások.

66. ábra.
Soltész Lajos

Az általunk tárgyalt korszakot a kora ötvenes évekkel zárjuk le. Ez a határvonal nem önkényes, hiszen szinte pontosan egybeesik a modern érsebészet kezdetével. Ennek egyik határköve az érprotetika 1952. évi megjelenése volt (136). Ezidőtájban kezdte el érsebészeti tevékenységét Soltész Lajos (1917-1981) (66. ábra). Ő végezte1952-ben az első korszerű, sikeres, hazai rekonstruktív érműtétet, - nyílt TEA-t az arteria popliteán (137). Megalapította 1953- ban, az első hazai érsebészeti osztályt a Littmann vezette Városmajori Klinikán (67. ábra). Ekkortól számítjuk a korszerű hazai érsebészet kezdetét.

67. ábra.
A Városmajori Klinika, az első hazai érsebészeti osztály otthona

Utószó

E közléssel lezártuk érsebészetünk korai történetét. Ez a befejezés egyben a modern hazai érsebészet korszakának küszöbe is. Erről a periódusról korábbi közléseinkben igyekeztünk részletesen beszámolni. Érdekes, s talán a sors iróniája, hogy éppen a jelen évek, amikor érsebészetünk megszületését, majd virágzását megírtuk, a valóságban, e korszak lezárásának, legalábbis, gyökeres megváltozásának kezdete is. Egyre világosabb ugyanis, hogy az intervenciós radiológia és egyéb minimálisan invazív módszerek fejlődése olyan színvonalat ért el, hogy a klasszikus érsebészetet egyre több területen helyettesíteni képes. Letűnőben van a heroikus érműtétek korszaka, amelyet az operatőrök magas fokú intuitív találékonysága és briliáns manualitása jellemzett. S bár ez bennünket némi nosztalgiával tölt el, de a beteg emberek gyógyítása és a társadalom terheinek csökkentése szempontjából előnyös. Ugyanakkor, mint minden haladás, ez is új problémákat vet fel, pl. ki operálja meg majd azokat, a valószínűleg legnehezebb eseteket, amelyekkel az új módszerek nem boldogulnak? Nagyon hasonló lesz a helyzet, mint az epekő sebészetben az LC, a fekélybetegség kezelésében pedig az új gyógyszerek nyomán kialakult. Amíg még élnek azok a kollégák, akik mesterfokon uralják szakterületüket, nincs gond, de mi lesz, ha ők sem lesznek többé? De ez már a jövő nemzedékének a gondja lesz. Biztosra vesszük, mint ahogy a múltban is mindig így volt, ők is megbirkóznak majd e problémával. A mi korunk pedig valóban történelemmé halványul.

Irodalom

99. Sarudy E.: A perifériás aneurysmákról. Therapia, 1930; 7: 26-27.
    
    
100. Milkó V.: Végtagelhalás. A Magyar Sebésztársaság munkálatai. Bp., 1930. 310-311. old.
     
     
101. Cserna I.: Arteritis obliterans esete hasonló elváltozásokkal a vénákban. Magy. Orv. Arch., 1925; 26: 132-144.
     
     
102. Streilinger L.: A végtagelhalás okairól és kezeléséről. A Magyar Sebésztársaság munkálatai. Bp., 1930. 316- 318. old.
     
     
103. Cserna I.: Thromboangitis oblteranas. A Magyar Sebésztársaság munkálatai. Bp., 1930. 318-319. old.
     
     
104. Krompecher I.: Az endarteritis kószövettana (Teleangiostenosis). A Magyar Sebésztársaság munkálatai. Bp., 1930. 321-325. old.
     
     
105. Farkas J.: Endarteritis obliterans. Orv. Hetil., 1931; 75: 709-711.
     
     
106. Cserna I.: Arteriographia tromboangiitis obliteransnál. Therapia, 1934; 11: 141-143.
     
     
107. Takáts G:. A végtagok keringési zavaraitól. Orvosképzés, 1934; 24: (Verebély ksz.) 84-96.
     
     
108. Orsós J.: A Bürger betegségről. A Magyar Sebésztársaság munkálatai. Bp., 1936. 134. old.
     
     
109. Egedy E.: Az endarteritis obliterans-ról. Orvosképzés, 1937; 27: 43-51.
     
     
110. Cserna I.: Thromboangiitis obliterans (Buerger kór) Gyógyászat, 1939; 79: 402-405.
     
     
111. Troján E.: Az endarteritis obliterans és az angiospazmus. A Magyar Sebész- társaság munkálatai. Bp., 1939. 76-82. old.
     
     
112. Gruber B.: Az arteria femoralis-kaszasérülés folytán létrejött - teljes haránt szakadásának sikeres rekonstrukciója. Dolgozatok a M. Kir. Erzsébet Tudomány-egyetem Sebészeti Klinikájáról. Pécs, 1937. 39-41. old.
     
     
113. Hanasiewicz-Hajnády O.: Korszerű sebészet a legújabb harcmodor és a légi háború tapasztalatainak alapján. Bp., 1938. (182 p.)
     
     
114. Benes L.: A sürgős sebészi műtétek tájanatómiája és műtéttana. Bp., 1940. (192 p.)
     
     
115. Lippay-Almássy A.: Tábori sebészet. Bp., 1941. (219 p.)
     
     
116. Zahumenszky E.: Az art. femoralis arteriovenosus aneurysmájáról műtött eset kapcsán. A Magyar Sebésztársaság munkálatai. Bp., 1942. 164. old.
     
     
117. Lichteneckert J.: Hozzászólás. ad 116. A Magyar Sebésztársaság munkálatai. Bp., 1942. 166. old.
     
     
118. Debreczeny Zs.: Az érvarrat értékelése a hadi sebészetben. A Magyar Sebésztársaság munkálatai. Bp., 1942. 196. old.
     
     
119. Bakay L.: A hadisebészet fejlődése. (1943. május 13- án tartott rektori ünnepi beszéde.) Bp., 1943. (24 p.)
     
     
120. Imreh P.: A harctér sebészete. Kolozsvár, 1943. 34-38. old.
     
     
121. Pongrácz F.: Az arteria poplitea arterio-venosus fistulája. Orvostud. Közlem., 1944; 5: 767-771.
     
     
122. Pongrácz F.: Adatok a sérüléses aneurysmák felismeréséhez és gyógyításához. 2. kiad. Bp., 1948. (28 p. + 7 t.)
     
     
123. Bikár V.: Az érvarrattal gyógyított aneurysmákról. A sebészet időszerű kérdései. Bp., 1947. 249-252. old.
     
     
124. Bakay L.: A perifériás keringés jelentősége a sebészetben (referatum). A Magyar Belorvosok Egyesületének 1941. május 28-29-én megtartott 11. Nagygyűlésének tárgyalásai. Bp., 1941. 230-238. old.
     
     
125. Szabó E.: A periarterialis sympathectomia hatásmechanizmusáról. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának 1943. június havi ülésen tartott előadás nyomán. Posner Bp., 1947.
     
     
126. Tóth J.: Adatok az endarteritis obliterans kórismézéséhez és gyógyításához. Manninger Vilmos emlékkönyv. Bp., 1943. 126-149. old.
     
     
127. Petz A.: Ritkább elhelyezkedésű aneurysma műtéttel gyógyított esete. Orv. Hetil., 1950; 91: 220-221.
     
     
128. Dénes J.: Sikeres artériás embolectomia. Magy. Seb., 1950; 3: 211-212.
     
     
129. Szabolcs Z., Bikfalvi A.: A verőeres embolusok kezeléséről. Magy. Seb., 1950; 3: 203-210.
     
     
130. Szabó E.: Az arteria carotis communis lekötéséről. Orvosok Lapja. 1946; 12: 707-710.
     
     
131. Cserna I.: A Leriche szerinti arteriectomia. Orvosok Lapja. 1946; 2: 1120-1023.
     
     
132. Köves I.: Die chirurgische Behandlung der Endarteriitis obliterans. Schweiz. Med. Wochenschr. 1947; 77: 874-876.
     
     
133. Kenedy G.: A végtagelhalásokról 309 eset tapasztalata alapján. A sebészet időszerű kérdései. Bp., 947. 634- 643. old.
     
     
134. Bugár Mészáros K.: Az érbetegségek diagnostikája, kór- és gyógytana. Bp., 1944. (247 p.)
     
     
135. Móra S.: A végtagüszkösödés okai, tünetei és gyógyítása. Bp., 1947. (92 p.)
     
     
136. Voorhees, A.B., Jaretzki A., Blakemore A.H.: The use of tubes constructed from Vinyon-N cloth in bridging arterial defects. Ann. Surg., 1952; 135: 332-336.
     
     
137. A városmajori klinika első száz éve. Mítosz és valóság / szerk. Dobozy P. - Bp., 2012. (272 p.)

Bartos Gábor, Martos Veronika, Bihari Imre, Markovics Gabriellea

Érbetegségek: 2018/2. 57-65. oldal