Amikor a varicositás műtéti kezelésének említésekor a betegek elkeseredett arcát látjuk, akkor a kollégák szívesen vigasztalják őket azzal, hogy - "van kérem egy újabb megoldás is..., az injekciós kezelés". Valóban olyan új lenne ez a módszer? Egyáltalán nem, sőt, amint a továbbiakban látható lesz, nyugodtan állíthatjuk, hogy legalább olyan régi, mint a műtét; pusztán arról van szó, hogy hazánkban egy kis törést szenvedett a scleroterápia karrierje, amikor szerettük volna ezt a kezelési módot teljesen elfelejteni.

Érbetegségek: 1995/3. 28-31. oldal

Amikor a varicositás műtéti kezelésének említésekor a betegek elkeseredett arcát látjuk, akkor a kollégák szívesen vigasztalják őket azzal, hogy - "van kérem egy újabb megoldás is..., az injekciós kezelés". Valóban olyan új lenne ez a módszer? Egyáltalán nem, sőt, amint a továbbiakban látható lesz, nyugodtan állíthatjuk, hogy legalább olyan régi, mint a műtét; pusztán arról van szó, hogy hazánkban egy kis törést szenvedett a scleroterápia karrierje, amikor szerettük volna ezt a kezelési módot teljesen elfelejteni.
Természetesen ez a módszer is az ókori görögök találmánya, mint annyi minden, amit még ma is használunk. Hippokratész gyűjteményes munkájából tudjuk, hogy ő - illetve ők, hiszen a történetírás hét Hippokratészt említ - tűszúrással kezelték a visszértágulatokat. Ez volt akkortájt és még hosszú időn keresztül a legbékésebb módszer a visszerek eltüntetésére. Annak idején a mai értelemben vett műtét szóba sem jött, hiszen a műtéti sebek elgennyed- tek és életveszélyes szepszissel fenyegették a beteget. A felületes tűszúrás is nyilván elgennyedt, de ha ügyesen alkalmazták, csak a bőr és az alatta közvetlenül elhelyezkedő varix hegesedé-sét idézte elő. Lehet, hogy egy ilyen sikeres visszérkezelés jutalma - "paraszolvenciája" - volt az a relief is, amelyet egy athéni Asklepeionban találtak (1. ábra).

A varicositás gyógykezelését megköszönő fogadalmi relief az athéni Asklepeionból.

Az ér sclerotizálásának másik módszere az volt, hogy csípő vagy szorító prést helyeztek a bőrre - az alatt fekvő varixot is megfogva -, amely által a bőr és az alatta lévő ér is gyulladásba jött, az ér bealvadását, majd elhegesedését idézve elő.
A mai értelemben vett scleroterápia az injekciós fecskendő megalkotásával vált lehetővé. A fecskendőt magát már az ókorban is használták sipolyok öblítésére vagy genny leszívására. Ezután időnként elfelejtették, majd többször újra fölfedezték, de szinte mindig használták. Vénába adott injekcióról az első ismert közlés a XVII. századból származik. A fecskendő hegyét az előzőleg felnyitott véna lumenébe illesztették (2. ábra), így adták be a gyógyszert, injekciót vagy az akkor divatos bárányvért. Az első, fecskendővel végzett scleroterápiás próbálkozás 1813-ban történt - Monteggio érösszehúzó anyagokat (alkohol, tannin, ólom-ecet) injiciált a véna lumenébe.

2. ábra.
Intravénás befecskendezés a XVII. században.

Az injekciós fecskendő használatában a következő nagy előrelépés az átjárható, cserélhető tűvel fölszerelt fecskendő elkészítése volt (3. ábra).

3. ábra.
Pravaz-fecskendők.

Ez egy lyoni sebész, Charles-Gabriel Pravaz (4. ábra) nevéhez fűződik, aki 1813-ban alkalmazta az első fecskendőt, amellyel a szövetek közé, bárhová be lehetett adni a gyógyszert. Hazánkba az első Pravaz-fecskendőt Balassa János hozta be Párizsból. Maga Pravaz is végzett scleroterápiás kísérleteket. Először lovak carotisába injiciált vaskloridot, később ugyanezt a módszert artéria aneurysma thrombotizálására használta (1851). Varix sclerotizálással Leroy d'Etiol próbálkozott, alkoholt injiciálva a véna lumenébe (1844).
A számos kipróbált kémiai anyag több-kevesebb hatást váltott ki, de az egyértelműen hatásos szer megtalálása még váratott magára. A luesz kezelésére szublimátot használtak, amelynek erős sclerotizáló hatását Paul Linser (5. ábra) észlelte, és ezért ezt a gyógyszert varix kezelésre is használta (1911). A kezelések mellékhatásait (fájdalom, paravénás adáskor necrosis, higanymérgezés, enteritis, nephritis) látva, a tömény konyhasó oldatra tért át. Ezzel kapcsolatos eredményeit 1925-ben közölte. Módszerét Elischer Ernő (1888-1944) is átvette, és tapasztalatairól szintén 1925-ben az Orvosi Hetilapban számolt be.

Az igazi áttörő változást a Jean Sicard (6. ábra) által 1922-ben bevezetett nátriumszalicilát jelentette. Ez a gyógyszer kevesebb mellékhatást váltott ki, mint az említettek, és fájdalommentes volt a beadása. Ennek alapján indulhatott a scleroterápia világhódító útjára, és ezért nevezik Sicardot a "scleroterápia atyjának". Felfedezése nem volt véletlen, hiszen más, az injekciós technikához kapcsolódó felismerése is volt. Idegfájdalmak esetén alkoholt fecskendezett be az idegekbe - például ischiásban -, így szüntette a fájdalmat. Másik felfedezése az abban az időben divatos jódkezeléssel kapcsolatos. Mindenféle bajokat kezeltek jóddal, akkoriban járta az a mondás: "ha nem tudod, mi a baja a betegnek, akkor adjál neki jódkálit". Injekciós kezelésre készítették a napraforgóolajat és jódot tartalpazó Lipiodolt. Sicard vette észre, hogy intramuscularis beadását követően a röntgenvizsgálat kontrasztnyomot mutat.
Ezután a szervezetbe szinte mindenhova beadták ezt a gyógyszert, kísérleteztek a különböző kontrasztos vizsgálatokkal. E témakörben legfőbb érdeme a myelográfia kidolgozása.
A scleroterápia alapjait Linser és Sicard tehát lerakták, a módszer további finomítása a követőkre várt. Sicard tanítványa, Raymond Tournay (7. ábra) dolgozta ki az intravaricosus coagulurri eltávolításának tecnikáját. Az Egyesült Államokban dolgozó E. J. Orbach az "air block" módszert közölte.

A tudomány és technika haladásával további újabb és újabb gyógyszerekjelentek meg, és ezzel eljutottunk a ma használt sclerotizáló szerekhez és technikákhoz. Hosszú időn keresztül a kémiai nevén nátrium tetradecyl szulfát, gyári nevén Sotradecol (Franciaországban Trombovar, Angliában S.T.D) volt és maradt máig is az alapvető gyógyszer. Hasonlóan jó, erős hatású szer a jódtartalmú Variglobin vagy Varigloban. Az említettekkel érte el sikereit a II. világháborút követő időszakban Karl Sigg (8. ábra) Svájcban, akinek módszere elterjedt hazánkban is. Ennek az időszaknak hasonló kaliberű szaktekintélye Írországban George Fegan (9. ábra).

Legfőbb érdeme, hogy szövettani vizsgálatok alapján megállapította a scleroterápia kapcsán alkalmazott kompressziós kezelés optimális időtartamát. A 60-as évektől kezdve terjedt el egy még újabb gyógyszer, kémiai nevén polyetoxy-dodekán, gyári nevén Aethoxysklerol, amely ugyan gyengébb hatású, mégis elődeinél népszerűbbé vált, nyilván kevesebb mellékhatása miatt.
A scleroterápia pályafutása hazánkban másképpen alakult, mint az említett országokban. Ennek oka az, hogy az ötvenes években a speciális sclerotizáló gyógyszerek sem és a speciális ismeretek és tapasztalatok sem tudtak bejutni a vasfüggönyön. A nem megfelelő gyógyszerek és technikák következménye lehetett mélyvénás thrombosisok előfordulása. Ebből adódott az a hivatalos álláspont, amely nem tett különbséget a módszert helyesen, megfelelő gyógyszerrel, szakismerettel és technikával alkalmazók és a kontárok között, hanem hatalmi szóval ellenezte az injekciós visszérkezelést. Voltak néhányan, akik a hivatalos álláspont ellenére, a külföldi jó eredményeket ismerve vállalkoztak a scleroterápia alkalmazására. Ennek a korszaknak volt zászlóvivője Bodoky György főorvos, aki személyesen Siggtől tanulta az eljárást 1947-ben, és eredeti gyógyszerekhez tudott hozzájutni. Munkája, tapasztalatai nem kerültek közlésre, ezért csak a 80-as években sikerült elfogadtatni azt a tényt, hogy ez a módszer itt a Kárpát-medencében éppoly jó eredménnyel alkalmazható, mint a világ bármely más részén.

Irodalom

1. Bihari I.: Az alsó végtagi varicositás kezelése scleroterápiával és műtéttel. Kandidátusi értekezés. 1987. 19-21.
   
   
2. Bihari I.; Elődeink a vénák betegségeiről. Orv. Hetil., 133: 3210-13. (1992).
   
   
3. Bischof, J., Grosstnann, K., Scholz, A.: Phlebologie. Medikon Verlag és Gustav Fischer Verlag, 1990.
   
   
4. Doby, T.: Development of Angiography. Publishing sciences Group, Inc. 1976. 54-58.
   
   
5. Elischer E.: A visszértágulatok befecskendezéssel való gyógyításáról. Orv. Hetil., 66: 560-3. (1925).
   
   
6. Hohlbaum, G. S.: Krampfaderverödung im 17. Jahrhudert? Phlebol. u. Proktol., 14: 2-6. (1985).
   
   
7. Vas Gy.: Az alsó végtag vénás betegségei. Medicina, Budapest, 1963.
   
   
8. Vas Gy., Hídvégi J.: Balassa érsebészeti munkásságáról. Orv. Hetil., 124: 709. (1983).

Dr. Bihari Imre

Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem
Szív- és Érsebészeti Klinika
1135 Budapest, Szabolcs u. 33-35.

Érbetegségek: 1995/3. 28-31. oldal