Főoldal
Új előfizetők
Szerzőinknek
Díjak
Keresés
Aktuális
Alaptudományok
Artériák betegségei
Vénák betegségei
Belgyógyászat
Radiológia
Bőrgyógyászat
Továbbképzés
Kongresszusok
Esetismertetés
Referátum
Termékismertető
História
In Memoriam
Egyéb
2020/2
2020/1

2019/4
2019/3
2019/2
2019/1

2018/4
2018/3
2018/2
2018/1

2017/4
2017/3
2017/2
2017/1

2016/4
2016/3
2016/2
2016/1

2015/4
2015/3
2015/2
2015/1

2014/4
2014/3
2014/2
2014/1

2013/4
2013/3
2013/2
2013/1

2012/4
2012/3
2012/2
2012/1

2011/Suppl. 2
2011/Suppl. 1
2011/4
2011/3
2011/2
2011/1

2010/4
2010/3
2010/2
2010/1

2009/Suppl. 1
2009/4
2009/3
2009/2
2009/1

2008/4
2008/3
2008/2
2008/1

2007/Suppl. 2
2007/Suppl. 1
2007/4
2007/3
2007/2
2007/1

2006/Suppl. 2
2006/Suppl. 1
2006/4
2006/3
2006/2
2006/1

2005/Suppl. 2
2005/Suppl. 1
2005/4
2005/3
2005/2
2005/1

2004/Suppl. 1
2004/4
2004/3
2004/2
2004/1

2003/Suppl. 1
2003/4
2003/3
2003/2
2003/1

2002/Suppl. 1
2002/4
2002/3
2002/2
2002/1

2001/Suppl. 1
2001/4
2001/3
2001/2
2001/1

2000/Suppl. 1
2000/4
2000/3
2000/2
2000/1

1999/Suppl. 1
1999/4
1999/3
1999/2
1999/1

1998/Suppl. 1
1998/4
1998/3
1998/2
1998/1

1997/Suppl. 1
1997/4
1997/3
1997/2
1997/1

1996/4
1996/3
1996/2
1996/1

1995/4
1995/3
1995/2
1995/1

1994/2
1994/1


Egyéb

<< Vissza
Cikk mentése Cikk nyomtatása Cikk elküldése


Búcsú Dr. István Lajos professzortól (1922-2007)

Írta: PROF. DR. SZÉLL KÁLMÁN

István Lajos 1922. március 23-án született a Pest megyei Üllőn, de gyermekkorát a Vas megyei Bögötén élte, ahol édesapjának földbirtoka volt. Iskoláit Hosszúperesztegen, a győri bencéseknél, a szombathelyi premontreieknél és Sümegen végezte. Már tanuló évei alatt verseket, novellákat írt, s rendszeresen sportolt. Eredetileg magyar-latin tanárnak, vagy katonatisztnek készült, ám édesanyja tanácsára a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karára iratkozott, s a pesti Szent Imre kollégium lakója lett. Név szerint is szívesen emlékezett vissza kitűnő középiskolai tanáraira, s kiváló egyetemi professzoraira. Budapesten 1944 őszén megszűnt az egyetemi oktatás, ezért a menekülni kényszerűlő kolozsvári egyetemmel egyesült kar által létrehozott egyetemi zászlóaljjal Breslauba, majd Hale an der Saaleba telepítették, ahol 1945 április elején doktorrá avatták, majd a Kronachban állomásozó nagykanizsai Honvéd Csapatkórházhoz osztották be. Hadifogságba került, majd átmenetileg Bajorországban, Mistenfeldben körorvosi feladatokat látott el, ahonnét 1945 novemberében hazajött, s a (később Markusovszkyról elnevezett) szombathelyi közkórházba került, ahol ismételten ledoktorált, majd nyugdíjazásáig ebben az általa szeretett intézetben dolgozott.

Búcsú dr. István Lajos professzortól

Prof. dr. István Lajos (1922-2007).

Gulácsy Zoltán professzor hatására gyermekgyógyász lett, majd meghatározó befolyást gyakorolt rá a Pécsi Orvostudományi Egyetem későbbi patológus professzora, az akkor Szombathelyen dolgozó híres Romhányi György. Frank Kálmán professzor ösztönzésére kezdett a gyermekori vérátömlesztéssel és hematológiával foglalkozni. Közben Waltner Károly híres szegedi gyermeklinikájára kapott meghívást, de származása miatt "az egyetemi ifjúság oktatására alkalmatlannak" találták. Amikor az Országos Vérellátó Szolgálat Központi intézete Budapesten megnyílt, munkássága révén István Lajos Szombathelyen már két éves tapasztalatokkal rendelkezett.
A kórházalapító Pető Ernő előrelátásának köszönhetően 1947-ben úgynevezett "osztályos", majd 1949-ben - országos elsőként - Kórházi Transzfúziós Szolgálat jött létre, amelyeknek munkájával dr. István Lajost bízták meg. A klinikai hematológiához való vonzódása gyümölcseként 1953-ban az ország első hematológiai osztályát alapította meg. Miután a kórház alagsorában működő Vérellátó Alközpont az 1965-ös szombathelyi árvíz áldozata lett, megyei segítséggel megépítették az ezért Ybl díjjal jutalmazott Heckenast János által tervezett új Vérellátó Alközpontot, mely Budapest után az ország második legnagyobb és legkorszerűbb intézményeként 1968-ban került felavatásra. Ezt az épületet élete egyik főművének tekintette, s gyermekeit arra intette, hogy halála után emlékét ne a temetőben, hanem ebben az épületben keressék.
István Lajos mint a gyermekbetegségek, a fertőző betegségek, valamint a hematológia, transzfúziológia és immunológia szakorvosa szakmateremtő szervező munkáján kívül figyelemreméltó tudományos tevékenységet is folytatott, s a hemofilia tárgyköréből 1969-ben kandidátusi tudományos fokozatot szerzett. Sokrétű tudományos és gyógyító tevékenységének legfőbb területei a hemofilia, a transzfúziológia, a lymphomaellátás, az onkohematológia és a trombózis kutatás volt, de orvostörténelmi és szakmapolitikai kutatásai is figyelemre méltóak voltak. A tudományos munkában különös vonzalma, ráérző képessége volt az új, a haladó iránt, amely szinte rabul ejtette, s amit buldogként megragadva a legnagyobb emberi odaadással szolgált. A mintegy 300 írott közleményében és fél ezernyi előadásában mindig a betegágy mellett kutató orvos szólalt meg. Az egykori elutasítás indoklásával szemben, cikkeivel, előadásaival, könyveivel és könyvfejezeteivel, s nem utolsó sorban a híressé vált országos transzfúziós tanfolyamaival - nem középiskolás fokon - orvos-nemzedékeket oktatott.
Szüntelenül feszített munkában élt, élete nehézségei idején is mindig a munkába menekült. Előadásaiban eredeti hasonlatai, meglátásai voltak. Fáradhatatlan utazó volt, kül- és belföldön szinte haláláig számtalan szereplést vállalt. Számos bel- és külföldi kutatóval és intézettel (klinikával) alakított ki gyümölcsöző tudományos együttműködést, több jelentős tudományos eredménnyel dicsekedhetett. Hatására - főleg a hemofiliával kapcsolatban - sok beavatkozást először Szombathelyen végeztek. Az első hazai transzfúziós AIDS felismerése, s az általa elnevezett "hemoglobin Savaria" felfedezése is az ő nevéhez fűződött. Számos kongresszus, szimpózium szervezője, résztvevője, (vezér)szónoka volt. Markusovszky nyomán nagyra értékelte az ismeretterjesztést is, amit a TIT-ben, Vöröskeresztben és más civil szerveződésben rendszeresen folytatott.
A TIT-ben és Vöröskeresztben is jelentős munkát végzett, ám közéleti szereplésének kiemelkedő szakasza a Népfrontban végzett munkássága volt - amelynek 1970 és 1990 között megyei elnökeként, 1989-től országos alelnökeként - tevékenykedett. Utóbbi minőségében vett részt az első és második Lakiteleki Találkozón. A rendszerváltozás után 1992 és '94 között a transzfúziológia miniszteri biztosaként dolgozott, 1990-95-ig két cikluson át a Magyar Hematológiai és Transzfúziológiai Társaság, illetve 1992-től 2001-ig a szakmai kollégium elnöke volt. Ezen kívül számos bel- és külföldi tudományos társaság, munkabizottság, akadémiai bizottság (kezdeményező) tagja vagy elnöke, majd nyugdíjba vonulása után 1997-től a Vas Megyéért Egyesület elnökeként dolgozott. Közéleti tevékenységében mindenkor a magyar nemzet, a határon túli honfitársaink, kitüntetetten Vas megye, Szombathely város és szeretett kórháza érdekeit szolgálta. Megélte és támogatta a kultúrát, a művészeteket és az irodalmat. Szerette a történelmet, tisztelte a magyar orvostörténelem nagyjait, jelesül Markusovszky Lajost s a kórház egykori kiemelkedő főorvos vezetőit. Közéleti munkájában is orvos maradt, előítéletek és gyűlölet nélküli nemes értelemben vett értelmiségi. A maga által megfogalmazott ars poetikája alapján egész életében az emberek, csoportok, táborok és népek között hidakat akart verni, a jó ügyek érdekében barátokat szerezni, és még kilátástalannak tűnő helyzetben sem feledkezhetett meg a közösségteremtő, féleleműző harangozásról.
Szinte felsorolhatatlan a számos bel- és külföldi kitüntetése, de közülük legalább a Munka Érdemrend arany fokozatát, a Köztársasági Érdemérem tiszti keresztjét, a Batthyányi-Strattman László- és a Széchenyi-díjat illik. megemlíteni. Élőknek adott ritka kitüntetésként Sümeg Város és Bögöte község díszpolgári oklevelét is átvehette, a napokban pedig Markusovszky szűkebb pátriájaVasegerszeg posztumusz díszpolgárává választotta. Mint orvos, magas mércét szabott önmagának. A gyógyítást szakrális tevékenységnek tartotta, amelyet magas etikai-erkölcsi szinten művelt. Rá a betegek és a kollegák mindenkor és minden helyzetben számíthattak. A kórházban és országosan is szívesen hívták konzíliumokra. Munkatársainak atyja volt, akinek a csoportmunkában tanúsított példaadása, tudása és vezetői stílusa biztosított tekintélyt. István dr. azok közé az orvosok közé tartozott, akiknek életükben csak egy munkahelyük volt, akik próféták lettek saját hazájukban, és akik nem csak szerették, alázatosan szolgálták is anyaintézetüket. Többször csábították Budapestre, külföldre, de a szakma és a szülőföld szeretete miatt képtelen volt elválni gyökereitől.
Szülőt tisztelő gyermekként, házastársként, apa, és nagyapaként is kimagasló volt. Nagy erőt jelentett számára mindenben mellette álló felesége, gyermekei, unokái és kiegyensúlyozott családi élete. Rendszerető, pontos volta munkájában is megnyilvánult. Barátságára mindig lehetett számítani. A gáncsoskodást megbocsátotta. A szó nemes értelmében úriember, gentleman volt, aki mindenkin segített, s akitől távol állt minden durvaság.
Hivatása gyakorlása közben szerzett betegségeit nem akarta tudomásul venni. Szinte élete végéig aktívan dolgozott, szervezett, lázasan tevékenykedett, örökké nyüzsgő munkásságával is talán a halált akarta becsapni. Volt benne valami utánozhatatlan energia, tettvágy, amely jobbító szándékkal folytonos tevékenységre késztette. Teljes életművet hagyott maga után. "A fák állva halnak meg." István Lajos is állva halt meg. Érett, gazdag gyümölcsként vált el tőlünk, hogy velünk maradhasson. Élete, elvei, értékrendje és európaisága példa lehet a ma embere számára.

(Részlet prof. dr Széll Kálmán főorvosnak prof. dr. István Lajos temetésen elhangzott búcsúbeszédéből.)


Érbetegségek: 2007/3. 130-131. oldal



<< Vissza